Lord of the Hammond, avagy a telibe viszonzott vágyakozás (Egy este Jon Lorddal)

2010. szeptember 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

John Lord - billentyűs hangszerek
Kasia Laska, Scholz Attila - ének
Cry Free (Scholz Attila - konga, csörgődob, szájharmonika; Lee Olivér - gitár; Kecskeméti Csaba - basszusgitár; Nagy Attila - billentyűsök; Tatai Tamás - dob)
Győri Filharmonikusok
Vez.: Rácz Márton

Jon Lord neve elválaszthatatlan az egykori legendás Deep Purple-től, noha 2002-ben kilépett az együttesből, és azóta saját útját járja. Fellépéseivel, amelyben továbbra is meghatározó a Deep Purple-ös repertoár, tömegeket tud megmozgatni, sőt nem csak megmozgatni, hanem a koncertterembe bevinni. Ráadásul a családokat együtt, hiszen a negyvenes-ötvenes szülőkkel erre az alkalomra szívesen jönnek a gyerekek is - főleg, ha a szülő veszi a jegyet. Persze akinek huszonéves gyereke van, tudja, hogy ennek a lehetőségnek is örülni kell.

Jon Lord legutóbbi budapesti koncertjének közönségében is a tinédzserektől a hatvanasokig (vagy tovább) minden generáció egyformán képviseltette magát. Ez tulajdonképpen természetes, hiszen a Deep Purple nem egyetlen korszakra jellemző múló divatot jelent, hanem egy olyan zenei alapvetést, amelytől az igényes rock vagy heavy metal zenét játszó együttesek máig nem tudják függetleníteni magukat. Jon Lord pedig szinte páratlan módon egész pályafutása alatt klasszikus zenészként is működött, neki tulajdonítható a ma olyan divatossá vált crossover műfaj megteremtése is.

Amikor 1969-ben a Royal Philharmonic Orchestrával játszották el Lord szerzeményét, a Concerto for Group and Orchestra című versenyművet, szentségtörésnek számított a kevéssel korábban a klasszikus felállásban újjáalakult banda fellépése a Royal Albert Hallban. Nehéz is volt az akkori komolyzenei közvéleménnyel elfogadtatni - noha a kritika kezdettől fogva dicsérte -, azóta viszont a darab folyamatosan jelen van a világ legelőkelőbb hangversenytermeiben, és nemcsak Lord fellépései kapcsán. A magyar közönség is hallhatta 2008-ban a MűPában, majd a Millenárison, és a lemezeladási statisztikában is nagyon szép eredményeket ért el. Az igazi rekordok azonban a Deep Purple lemezeihez kötődnek, amelyeket több millió példányban generációk hallgattak és hallgatnak.

Folyamatos jelenlétük lemezeik révén valósult meg, zenéjük abban az időszakban is hatott, amikor a zenekar éppen nem létezett. Európa keleti felében egyébként is nagyrészt lemezekről ismerhettük ezt a zenét, úgy gondoltuk, esélyünk sem lehet arra, hogy egyszer egy koncertre elmehessünk. Minden realitást nélkülöző vágyaink közé tartozott, hogy élőben halljuk a Deep Purple-t, Emersonékat vagy a Rolling Stonest. Számunkra, akik a 70-es, 80-as években gimnazistaként, egyetemistaként a Machine Head, Fireball, Made in Japan, vagy a műfajnak nevet adó In Rock albumok zenéjén keresztül próbáltunk a szocializmuson túli világgal is ismerkedni, ez a zene különleges érzelmeket ébresztett. Jon Lord koncertjén én az ifjúság illatát éreztem, olyan volt, mint a telibe viszonzott vágyakozás.
Mindezt úgy érte el, hogy egy pillanatig sem akart nosztalgiázni, édes-búsan merengeni az egykori dicsőségen, hanem nagyszerű keresztmetszetet nyújtott Jon Lord pályájáról - Jon Lord mai értékrendje és megfogalmazása szerint.

A koncert első részében egy különleges világpremier részesei lehettünk: a MűPában szólalt meg először pódiumon az átdolgozott, áthangszerelt Sarabande elejétől végéig, abban a sorrendben, ahogyan lemezre rögzítették 1976-ban. Bármilyen hihetetlen, ezt a művet még soha nem adták elő így, eddig csak egy-egy része (leginkább Sarabande és Bourrée) szerepelt a koncertprogramokban.

Lord nyilatkozataiból tudjuk, hogy életének egyik legboldogabb időszakában (1974), kaliforniai birtokán komponálta a darabot, úgy, hogy a zongoránál ülve a Csendes-óceánt látta. A "barokk táncszvit rockegyüttesre és zenekarra" betetőzése volt Lord klasszikust és könnyűzenét ötvöző munkássága első korszakának. Lord most, 2010-ben megint elővette az 1974-ben komponált darabot, meghangszerelte a lemezen csak zongorán és szintetizátoron elhangzó Áriát, teljes zenekarra átírta a Caprice-t. Ezzel még egységesebb, kimunkáltabb lett a mű, de még mindig hiányzik a Gavotte, amely a lemezre sem fért fel.

A táncok nem a barokkban kialakult szabályok, hanem a Lord-féle átértelmezésnek megfelelően jelentek meg. Sorrendben: Fantasia, Sarabande, Aria, Gigue, majd a lemez másik oldalán - és emlékezve a CD előtti világra, a "side 2" Lord külön bevezetőjével hangzott el a koncerten is - Bourrée, Pavane, Caprice, Finale. A névadó Sarabande, amely ünnepélyes, lassú táncként ismert, Lordnál megtartotta ugyan a 3/4-es lüktetést, de sodró lendületű örömtánccá vált. A legtöbbet játszott Bourrée keleties dallamvilágát Bartók Béla inspirálta, Lord a Román táncok alapján így képzelte el a misztikus balkáni-keleti világot.

Talán nem véletlen, hogy Lord Budapestet választotta a premier helyszínül, hiszen az eredeti lemezfelvételen a Philharmonia Hungarica, a Magyarországról 1956-ban távozott zenészekből alakult zenekar működött közre.
A koncerten szereplő Győri Filharmonikusok nem maradtak alul a képzeletbeli összevetésen. Pontosan, szépen, nagy kedvvel játszottak. A karmester, Rácz Márton kiválóan hangolta össze a zongorista Jon Lord és a Cry Free produkcióját a zenekar játékával. Pontosabban nagyon jó volt az együttműködés a Lord vezette Cry Free és a Rácz Márton irányította szimfonikusok között. Jon Lord a koncert végén, amikor mindenkinek megköszönte a szereplést, Rácz Mártont kapitánynak, magát az első tisztnek nevezte. A valóságban két, egymás munkáját támogató kapitány állt a hídon, így ha valamelyikük (Lord) bakizott, a másik továbbra is a helyes irányba vezette a "legénységet".

Az elődökkel való összehasonlításban nehezebb dolga volt a Cry Free tagjainak, hiszen tőlük a Deep Purple-élményt várta a közönség. A kezdeti elfogódottságon gyorsan túltették magukat és már a Sarabande-ban meggyőző dob- és gitárszólókat hallottunk, mégis azok voltak a legszebb pillanatok, amikor Jon Lord a Hammondon játszva vezette őket. Olyan volt, mint amikor egy tanár a legtehetségesebb tanítványait mutatja be a közönségnek. És gratulál, ha valamit jól csináltak - a fiúk pedig többször is kiérdemelték a kézfogást, ölelést.

A koncert második felében még inkább megbizonyosodhattunk arról, hogy a Cry Free nem egyszerűen utánozza a Deep Purple-t, hanem saját értelmezésükben adják elő a klasszikus dalokat. Ahogyan ezt Lord is csinálja. Lágyabb lett, líraibb, és továbbra is keresi az új lehetőségeket. Kipróbálta milyen a Pictured Within női énekessel, nagyzenekarra adaptálta a Perfect Strangerst (orchestral rock). A The Sun Will Shine Again és a Wait a While Kasia Laskával az érzelmesebb hangulatot erősítette, míg Scholz Attila éneke (Pictures of Home és Lazy) az egykori Ian Gillant idézte. Scholz hangszíne, hangterjedelme, énekesi tudása alkalmas volt a vállalt feladat maradéktalan teljesítésére (Steve Balsamo helyettesítése), nem maradt hiányérzet a nézőkben.
A Lazyben Lord a régi időket felidéző orgonajátéka valódi időutazás volt. Beleadott apait-anyait - kért is utána egy szusszanásnyi pihenőidőt.

A Deep Purple-kóstoló nem lett volna teljes az énekes számok közé illesztett Telemann-feldolgozás (Telemann Experiment) nélkül. A Concerto 1969-es bemutatója után sorra születtek a jobbnál-jobb klasszikus feldolgozások (elég csak a Pictures at an Exhibition-t említeni - Emerson, Lake & Palmer; 1971), amelyek a "rock meets classic" irányzatban foglalhatók össze. Ennek felelt meg az említett feldolgozás is, ahol a nagyzenekar a produkció részese, nem pedig díszlete, mint a ma divatos crossover produkciókban szokásos.

A koncert lezárásaként - már mint ráadást - hallhattuk még a Soldier of Fortune és a Child in Time dalokat, duettben előadva. Sajnos tovább nem sikerült nyújtani az estet, a standing ovation sem akadályozta meg, hogy végül elköszönjenek a zenészek, remélhetően csak a viszontlátásig.