Álom luxuskivitelben - A Philharmonia Zenekar a BKK-ban

2004. április 13.
Budapesti Kongresszusi Központ
Philharmonia Orchestra London
Vez.: Christoph von Dohnányi

Arvo Pärt: Fratres
Prokofjev: Klasszikus szimfónia
Mahler: I. szimfónia

Számos tanulsággal szolgált a Philharmonia Zenekar április 13-i koncertje, amely egyben az Európa Koncertek sorozat nyitóhangversenye volt. Elsősorban: bármennyire is kifogásolható a Budapest Kongresszusi Központ akusztikája, egy Mahler-szimfónia (esetünkben az I., D-dúr, a Blumine-tétel nélküli változat, tehát semmiképp sem Titán) előadására mégis ez ma a legalkalmasabb hely Budapesten. Más kérdés, hogy Prokofjev Klasszikus szimfóniája viszont helyenként mintha elveszett volna úgy a hatodik sor környékén.

További tanulságok: ha valaki megkérdezné tőlem, ki a kedvenc kortárs észt zeneszerzőm (aminek, valljuk meg, igen kicsi az esélye), habozás nélkül mondanám Arvo Pärt nevét. Az este folyamán először ugyanis az 1935-ös születésű komponista Fratres című műve hangzott el, mégpedig a vonósokra és ütőhangszerekre írt változat. A kompozíció ereje egyszerűségében rejlik, az egész mű egy igen kevés hangból álló, szinte végtelenített dallamon alapul, amelyet a vonószenekar játszik az ütősök óraütésszerű hangjai mellett, a szólóhegedűs kvázi-magánszólamával kísérve. Érdekesség, hogy a Pärt-műveket tartalmazó Sanctuary albumon ugyanennek a műnek egy másik változata hallható, a különbség csupán annyi, hogy a szólóhangszer nem szerepel benne. Egyébként is a Fratres több változatban él, szinte végigkíséri a szerző életművét.

Ezután következett a már említett Prokofjev-darab, amely reális körülmények között (értsd: kisebb teremben) minden bizonnyal a hallottaknál is élvezetesebb lett volna, így azonban csupán annyit állapíthatok meg, hogy a zenekar játéka már itt sem nélkülözte a virtuozitást, főként a negyedik tétel fuvolaszólamainak játékossága és a vonósok hangzása marad emlékezetes.

A szünet után mintha egy másik világba csöppent volna a Kongresszusi Központ közönsége. A Mahler-opus rejtett dimenziói is felszínre kerültek, az egyes tételek eltérő karaktereinek megformálása remekül sikerült az egész este folyamán hihetetlenül intelligensen és éretten dirigáló karmesternek, Christoph von Dohnányinak. Különösen tetszett a harmadik tétel, amely egyfajta gyászinduló-paródiaként él a köztudatban, benne a Frére Jacques (avagy a János bácsi) dallamával. Dohnányi értelmezésében azonban mindez számomra nem hatott paródiaként, a lassan hömpölygő, fájdalmas zenét jól ellenpontozták a zsidó táncmotívumokat idéző gyors részek.

Az együttes játékára a fegyelmezettségen és pontosságon túl a zenekari színek és a dinamikai árnyalatok gazdagsága volt jellemző, amelyek egészen rendkívülivé tették a Mahler-szimfónia előadását. Az angol zenekarok legendásak a pontos játékukról, de ilyen elsőrangú produkcióra bizony nem számítottam. A vonósok mellett feltétlenül meg kell említeni a rézfúvósszekciót is. Nagy érdemük, hogy sohasem nyomták el a halkabb hangszereket, mégis mind a trombiták, mind pedig a kürtök (a kürtösök a fináléban a szerző eredeti intencióinak megfelelően, felállva játszottak) impozánsan szóltak.

Mint ahogy impozáns és élvezetes volt az egész este. A jól megválasztott, színes programmal fellépő, kiváló zenekart elhallgattuk volna az idők végezetéig is. Milyen kár, hogy másnap már néhány száz kilométernyire innen, a bécsi Musikvereinban volt jelenésük...