Liszt és az ő Krisztusa (A Pannon Filharmonikusok koncertje)

2011. január 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
MR Énekkar, Honvéd Férfikar, Budapesti Stúdió Kórus
Váradi Zita, Kovács Annamária, Alessandro Codeluppi, Geiger Lajos, Cser Krisztián, Sallay Gabriella – ének
Vez.: Peskó Zoltán

LISZT: Krisztus – oratórium

*

Rendkívüli apparátus (három kórus, tutti szimfonikus zenekar, öt szólista), háromórás tiszta játékidő és a világ egyik legnemesebb története várt ránk péntek este a Műpában. A koncert után azonban mégis úgy éreztük, mintha egy barátságos kis terem kamarahangversenyéről távoznánk. A nagy mű gigantikussága helyett egy emberi léptékkel könnyedén mérhető alkotás született meg a játékosok előadása nyomán.

Ez a Krisztus minden monumentalitása ellenére egy rendkívül meghitt, személyes vallomás. Liszt nem csupán elmeséli, értelmezi a történetet, hanem megírja az ahhoz fűződő viszonyát is. Őszintén, minden részletre kiterjedően.
Borzasztó teher ez az előadókra nézve. Minden hangnak, minden zenei gesztusnak többletjelentése van. Egy öreg aggastyán legmélyebb gondolataiba nyer betekintést játékos és hallgató egyaránt, amikor megszólalnak a Krisztus hangjai.

Az érzelmi megközelítés leginkább a kórusra volt jellemző. Természetesen hozták a magyar kórusok szokásos intenzív, impulzív hangzását, mely sajátos megvilágításba helyezi a különféle karaktereket.
Ebben az esetben én szívesen lemondtam volna erről a jellegzetes hungarikumról, szerintem egy kicsit mattabb, visszafogottabb hangzás jobb kiindulópontja lehetne a műnek. Kisebb hangerőt várnék a fortékban, és sokkal több levegőt, hajlékonyságot az egész előadás során.
Ehelyett feltűnően sok volt az óriási hangerőtől eltorzuló megszólalás, mely miatt sokat vesztettünk a darab bensőségességéből. Pedig a kórustagokban meg volt az igény a visszafogottabb hangvételre. Gyönyörű pianókat lehetett hallani például a szoprán szólamban, és a basszusban is. Ez jó alapja lehetne egy puha, gömbölyű forte megszólalásának.

Ami szinte teljes egészében hiányzott a kórus előadásából, az a mű szerkezetének ismerete – a vékonyabb felrakású, hangfoszlányokból építkező helyeknél mindig elbizonytalanodtak az énekesek. A partitúra alaposabb ismerete nélkül bizony nagyon nehéz magabiztosan előadni a zenekari szövetbe ágyazott párhangnyi megszólalásokat.

A zenekarnak éppen ez ment kitűnően. Mindig mindenki pontosan tudta, melyik téma, belső szólam vezet az ő belépéséhez.
Tökéletesen átlátták a művet.
Az érzelmi oldal azonban csorbát szenvedett. Ők kerülni igyekeztek a kórus vehemens megközelítési módját. Nem akarták kitörő viharokkal és negédes halkításokkal megfogalmazni ezt a nemes zenei anyagot. A finomabb, árnyaltabb érzelmi kifejezésmódok azonban csak helyenként érték el a közönséget. Nekem úgy tűnt, némi érési idő jót tenne a darabnak. Egy kis idő elteltével szép lassan minden zenekari tag számára megnyílnak majd az egyes részletek, mindenki rájön, mit is kell csinálnia a hangszerén, hogy a darab valamennyi szakaszát átitassa Liszt kifinomult érzékenysége.

Annál is inkább, mivel Peskó Zoltán kitűnő mozdulataiban benne voltak ezek az apró finomságok. Olvasni lehetett a kezéről, hogy milyen hangzást vár el együttesétől, még ha sok helyen nem is teljesültek elképzelései. Úgy gondolom, a későbbiek során is sokat segíthet zenekarának a tökéletesebb megszólalás elérésében.

Nem tudom, mennyire eredeti, mindenesetre remek ötlet, hogy az angyal a színpaddal szemben, a karzaton kapott helyet. Tényleg, mintha fentről szóltak volna hozzánk Sallay Gabriella hangjai.
Váradi Zita gyönyörű hangszínen énekelt. Előadása tökéletesen illeszkedett Peskó Zoltán elképzeléseihez. Helyenként a szöveg nehezen érthető maradt, de a tiszta, szép magas hangok intellektuális megszólaltatásáért nem kellett sokat küzdenie.
Kovács Annamária nem állt ilyen közel Peskó elképzeléseihez. Ő inkább operaszínpadra termett jellegzetes karakter, semmint egy ilyen filozofikus mű szólistája. Kissé nazális, sötét hangszíne még úgy is kilógott a darabból, hogy megfogalmazásmódjában igyekezett követni a karmester által megszabott irányvonalat.
Nagyjából ez mondható el Alessandro Codeluppiról is. Kicsit talán éles, de alapvetően könnyű, mozgékony tenorhang, amely nehezen illeszkedett az oratórium mélységeihez.

A legtöbb – és nem is könnyű – szerep Geiger Lajosnak jutott. Ő a kórus elképzeléseihez passzolt leginkább. Rendkívül érzelmes, kifejező előadásmódja sokszor tűnt túlzottnak, ám a darabhoz fűződő szoros és értő viszonya elfogadhatóvá tette nyílt érzelmi kitöréseit. Nem volt bántó még a hamiskás hangok ellenére sem, mert olyan őszinte érzelmekről tett tanúbizonyságot e muzsikát illetően, mely némiképp igazolta szélsőségesebb elképzeléseit.
Cser Krisztián előadása mintaszerű volt. Intelligensen értelmez, gyönyörűen ejti a hangzókat, álomszép hangszínt és remek formaérzéket kapott az égiektől. Mindenhol annyit adott és úgy, amennyit és ahogy a darab megkívánt.

Az est egyik legjobb szereplője a koncertmester, Deák Márta volt. Peskó Zoltán tökéletes segítőjeként szemet gyönyörködtető mozdulatokkal kezelte hangszerét. Igazi vezéregyéniség, s egyben kitűnő muzsikus.

Nem volt tökéletes előadás. Mivel azonban létrejött a téma egyetemességének és a szerző bensőséges hangvételének különleges egysége, sikeresnek mondható koncerttel indult a Pannon Filharmonikusok 2011-es budapesti hangversenysorozata.