Libera me

2000. május 07. - Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikusok
Közreműködik: Fekete Veronika, Wiedemann Bernadett, Molnár András, Sólyom-Nagy Sándor (ének)
a Nemzeti Énekkar (Karigazgaró: Antal Mátyás)
Vez.: Hamar Zsolt
VERDI: Requiem

Valahogy divatban van ma Verdi Requiem-je. A múlt szombaton az orvosok és gyógyszerészek rendeltek maguknak egyet, tegnap az Anyák napját lepték meg e csecse-becsével. Némi morbiditással mindkettőhöz párosítható. Nem baj. A baj ott kezdődik, hogy nincs ma Magyarországon egyetlen olyan koncertterem sem, ahol parkolni lehet, ahol jó időben nem kell fuldokolni a hőségtől és levegőtlenségtől, ahol többé-kevésbé kényelmesen elfér egy szimfonikus nagyzenekar és ahol még az akusztika is jó. A Zeneakadémia egyik kívánalomnak sem felel meg.

Hamar Zsolt rendkívül felkészülten, a tőle megszokott precizitással és intenzitással dirigálta végig a darabot. Elsősorban a drámai hatások felerősítésére koncentrált, amit igen széles skálán mozgó dinamika és tempó jellemzett. Érdekes módon a zenekarnak és énekkarnak nem ez utóbbi okozott gondot, hanem a hangerő. A pianissimo vonós állások, ha némi döccenővel is, de megszólaltak, ám valami félreértés támadhatott a fortissimo-k értelmezése körül. Magyarán; a rezes és ütős szekció tegnap úgy döntött, hogy igazi végítélethez méltó módon lefúj mindenkit a színpadról. Recsegő harsonák, dübörgő timpani jelezte a \"Harag napját\", miközben kétségbeesetten tátogó kórus és hallhatatlan vonóskar dolgozott eszeveszetten. Freskóra kívánkozó látvány volt.

Kicsit később, a Tuba mirum \"előjátékában\" viszont ritkán hallható szinkronban és jól beosztott \"poco a poco crescendo\"-val remekeltek a színpadon és az oldalerkélyen egyaránt. Innen már csak egy ugrás volt életem legcsúnyább hangú fagott szólója a Quid sum miser tuncdicturus? kezdetű mezzo-szoprán szóló alatt. A zenekar ezzel együtt hősiesen állta a sarat, talán az egy Sanctusban indult el a teljes szétesés felé, de Hamar gyorsan helyrebillentette.

Először – az udvariasság kedvéért – beszéljünk a hölgyekről. Fekete Veronika hangi adottságai talán(?) megvolnának a szólam eléneklésére, de nem ártana, ha szólna neki valaki, hogy gyakorlatilag más hangnemben énekelte végig a darabot, mint a kollégái. Drámai élmény volt. Hamissága rendkívül zavaró volt az együttesekben is, de igazi mélypontját az Agnus Dei unisono-jában és a Libare me tétel a capella kórus kísérte szólója alatt érte el. Wiedeman Bernadett manapság kihagyhatatlan minden olyan produkcióból, ahol kellemes, tiszta és zenei énekhangra van szükség. Az – igen hosszúnak tűnő – est egyértelműen legkimagaslóbb teljesítménye volt az övé. Igazi tragédia, ha valaki évek alatt megszerzett talentuma egyik pillanatról a másikra tűnik el, de talán még megrázóbb, ha mindez a kvalitás csökkenés hosszú évek alatt megfoghatatlan módon történik. Molnár Andrásnak és Sólyom-Nagy Sándornak valamikor volt hangja (én még emlékszem.) de ma már csak igen halovány árnyékuk egykori önmaguknak. Nehéz megmondani mikor indult lefelé az a bizonyos fényes csillag, így azt sincs jogunk kijelenteni, hogy ekkor vagy akkor kellett volna letenniük a lantot. Pedig a hangok – már ami a magasságukat illeti - a helyükön vannak és az előadásmód is érzékeny énekeseket takar.

Közepes előadás, telt ház, hosszú ünneplés.
Örülnek az élők, hogy nem őket temetik.

Én meg levegőre vágyom. És, hogy kinyújthassam végre a lábam.
Milyen kicsinyes is az ember.

Libera me…