Életmentő humor (Borisz Berezovszkij és a Concerto Budapest)

2011. január 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest
Borisz Berezovszkij - zongora
Vez.: Keller András

GLINKA: Ruszlán és Ludmilla - nyitány
CSAJKOVSZKIJ: b-moll zongoraverseny, Op.23
SOSZTAKOVICS: V. (d-moll) szimfónia, Op.47

*

Volt valami formabontó a péntek este hangulatában.
Már az előcsarnokban is más volt minden, mint egyéb koncertek alkalmával. Talán a Fesztivál Színházban zajló jazzhangverseny némileg eltérő arculatú közönsége okozta a különös hangulatot, de az is lehet, hogy csak nekem volt más napom. De tény, hogy a gondosan felcsavart kontyok, arannyal átszőtt stólák és elegáns öltönyök szokásos egyhangúságát megszakító torzonborz frizurák, földig érő csíkos sálak és bumszli orrú bakancsok már idekint azt sugallták: formabontó dolgok fültanúi lesznek az idelátogatók.

A kezdet egészen szokványos volt. Jött a zenekar, szépen leültek. Aztán jött Keller András, és a maga félszeg módján elindította a nyitányt. A tempó helyén volt, nagyjából a vonósrészleg is, a többiek meg igyekeztek lépést tartani az eseményekkel. Mindezzel együtt ez még olyan volt, mint egy komolyzenei hangverseny.
Aztán viszont bejött Berezovszkij.

Már lassan úgy érzem magam, mint annak idején Vitray Tamás egy korcsolya-vb közvetítésekor. Fiatalabbak kedvéért: a fekete-fehér tévék idejében a műsorvezető kénytelen volt szóban elmesélni, milyen színekben pompáznak a jégre lépő versenyzők. Hát Bogányi Gergő után most az orosz zongoraműmész esetében is muszáj megosztanom Önökkel a látottakat.
Berezovszkij ugyanis egy csillogó, kicsit műanyag hatású anyagból készült, itt-ott buggyos fazonú öltönyben lépett színpadra. Szép szál, nagydarab ember, tényleg nagyon férfias jelenség... lenne.

De ne legyünk telhetetlenek: Berezovszkijt nem a ruhájáért szeretjük.
És akkor most Önök azt gondolják, hogy a zongorázásáért, de csak részben van igazuk. Mert péntek óta tudom, hogy a humora legalább olyan jó, mint amennyire zongorázni tud. Ha ez nem így lenne, akkor már az első tétel közepén kirohant volna a színpadról.

Óriási szakadék tátongott a világhírű zongoraművész és e kis magyar zenekar között. Berezovszkij csak helyenként próbálta a maga tempóját játszani, de ez minden egyes alkalommal teljes kudarcba fulladt; az együttes rendszerint jó fél másodperccel mögötte kullogott. Amikor a távolság vészesen nőni kezdett, akkor Berezovszkij készségesen lelassított, a lehetőségekhez mérten egy kicsit meg is állt, hogy bevárja társait. Közben barátságos mosollyal a szája körül hol ide intett, hol oda bólogatott, hátha tud valamit javítani a helyzeten. Keller András is mosolygott, de ő nem nagyon próbálkozott a javítással. Azon igyekezett, hogy legalább egyben tartsa valahogy a lemaradt zenekart. Arányokról, hangszínekről nem is beszélhetünk.

Eleinte bántam, hogy a bal oldalra kaptam jegyet, de most már kifejezetten örülök. Így a kezét ugyan nem, de az arcát mindvégig láthattam a szólistának. És minden elismerésem, hogy az a kis mosoly soha nem váltott át haragra, legfeljebb még szélesebbre húzódott a zenekar egy-egy durva hibájánál.
A korona a művön az volt, amikor Keller András félreértette, hogy a harmadik tétel melyik részétől induljon a ráadás. Berezovszkij ekkor már kivillanó fogsorral nevetett, úgy magyarázta, honnan célszerű elindulniuk. A pianista innentől teljesen átment showmanbe, óriási karlendítésekkel, öncélú billentésmódokkal kápráztatta el közönségét, és sorsközösséget vállalva muzsikustársaival pajkos nevetéssel "szétgányolt" egy futamot, hogy aztán ismét visszatérjen a tökéletes előadásmódhoz. Ezen kívül az összes zavaró körülmény ellenére egyetlen egyszer sem ütött mellé.

A végén feltartott kézzel ünnepelte ezt a lelkes kis csapatot.
Szerintem jó darabig emlékezni fog erre a hangversenyre.
Remélem, megbocsájtják nekem, de ezek után úgy éreztem, nem tudnék kellő komolysággal végighallgatni Kelleréktől egy Sosztakovics-Ötödiket, s Berezovszkij karikaturisztikus hangjaival a fülemben hazaszöktem a terjedelmes szimfónia várható komorsága elől.