Leonidas Kavakos és Nagy Péter szonátaestje
Zeneakadémia Nagyterem
2003. április 29.
Mozart: B-dúr szonáta, K 378
Schumann: a-moll szonáta, op. 105
Bartók: II. rapszódia
Enescu: III. hegedű-zongora szonáta, op. 25
Dimitri Mitropulos óta egy görög muzsikust sem ünnepeltek ekkora sztárként. A még mindig fiatal Leonidas Kavakos két verseny első díjának elnyerésével alapozta meg világhírnevét. A Sibelius Verseny, de főleg az 1988-as Paganini Verseny megnyerése után a világ összes számottevő zenekara folyamatosan hívja szólistának, egészen kiváló muzsikusok keresik, hogy legyen a kamarapartnerük. Közülük körültekintően választ, úgy tűnik, hogy nem a (marketing értelemben) világsztár típust preferálja. Nekünk külön öröm, hogy a zongoristák közül első számú partnere a mi Nagy Péterünk. Az imázsához persze nélkülözhetetlen, hogy egy 1692-es Stradivarin játszik.
Úgy tudjuk, hogy Salzburgban, a Mozart Akadémián - amennyire az ideje engedi - tanítja is hangszerét. Az biztos, hogy jelenleg ő a Camerata Salzburg első számú vendégművésze. Sőt hallottam olyan pletykát (nem én gyártom), miszerint Kavakost a zenekar egyik része szívesen látná vezető karmesterként Sir Roger Norrington helyén
Ellenpontozásul, vagy azért, hogy minden szempontból egyenrangúvá tegyük, felsorolhatnánk, hogy Nagy Péter mely zenekarokkal játszott, ki mindenki volt már partnere a világnagyságok közül negyed százados muzsikusi pályafutása alatt. Nincs értelme, ő elsősorban a tanítással és a kamarazenéléssel vívott ki magának muzsikusi tekintélyt. Az április 29-i hangverseny igazolta, hogy méltán.
A Mozart szonátában számomra az általa képviselt hangzásvilág biztosította azt, hogy az előadást összprodukcióként is jónak értékelhetjük. Azért a lelkes klakk is érzékelte a fordulatot, ami a Schumann szonáta előadásával kezdődött. Itt már kiderült, hogy Kavakos miért világsztár. Gyönyörűen \"kiénekelt\" minden dallamot, ugyanakkor csöppet sem volt sem édeskés sem túlburjánzó. Egy virtuóz cigányprímásra emlékeztettek gesztusai, miközben zongorista partnerével a legapróbb formai részleteket is megmutatta a jelenlévőknek.
Szünet után Bartók II. rapszódiájának anyanyelvi (ez Kavakosra is vonatkozik) előadása közepette csupán azon morfondíroztam, hogy ezt a remeket miért játsszák sokkal ritkábban, mint a slágerré lett I. rapszódiát.
Azok a hangversenyek mindig maradandó emlékként bevésődnek, melyeken korábban nem hallott zeneművet ismerhetünk meg. E koncert utolsó száma, az Enescu szonáta számomra eddig ismeretlen volt, azt kell mondanom, hogy kár lett volna nem hallani. Ebben az előadásban katartikus élmény volt. Valaki megjegyezte: hiába, a balkáni gyökerek A román szerző és a görög előadó esetében biztos vagyok benne, hogy az illető a Balkánt nem pejoratív értelemben gondolta. Ám a balkáni temperamentum és a fantasztikus előadás a fiatal közönség elismerését váltotta ki, melyet szűnni nem akaró taps formájában fejezett ki.
Ráadás gyanánt két Kreisler darabot hallhattunk, az első egy Dvorák átirat volt. A ráadás gyakran a \"Ki nyer ma?\" játékhoz hasonlít - ez alkalommal csak a szerzőt ismertem fel, így befejezésül a művek címéről nem, csupán az ovációról számolhatok be, ami a ráadás darabokba és az előadásba is - szép magyarsággal kifejezve - bele volt kódolva.
