Lehet más – Az MR Szimfonikusok hangversenye a Zeneakadémián

2014. február 21.
Zeneakadémia Nagyterem

Kurt Weill: Koldusopera-szvit
Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Hindemith: Koncertzene rézfúvósokra és vonósokra, op. 50
Ravel: Bolero

MR Szimfonikusok
Vez.: Vajda Gergely

Lehet más a műsorpolitika. Jó, jó csak alkalmanként, de azért szerencsére mindig akad karmester, aki eltérő koncepcióban gondolkodik: nemcsak a nyitány-versenymű-szimfónia körből és nemcsak a Mozarttól Brahmsig terjedő időszakból választ. És úgy tűnik, a közönség sem feltétlenül menekül az ilyen összeállítások elől.

Most éppen Vajda Gergely tette meg, hogy a múlt század húszas-harmincas éveinek terméséből válogatott; nagyon népszerű és gyakorlatilag ismeretlen műveket vonultatott fel az MR Szimfonikusok estjén. Ravel Bolerója természetesen most is learatta azt a közönségsikert, amelyet magáénak mondhat minden kritika ellenére. Így, olyan koncerten hallgatva a művet, amelyre az átlagosnál egyedibb hangszereléssel lehetett egy műnek bekerülnie, azt lehetett értékelni, hogy milyen remek lehetőséget kínál egy zenekar fúvós művészeinek arra, hogy jókat szólózhassanak. A pregnánsan megszólaltatott ütős alap felett annak örülhettünk, az unásig ismert, ismételgetett dallam, milyen egyedi is lehet, kiváló szólisták keze alatt.

Nem igazán éreztem úgy, hogy Weill szvitjének helye lenne itt, a Koldusopera egy-két slágerdala valóban méltán elképesztően népszerű, és a mű egésze úgy kerek, ahogy van. Ez a fúvósokra, gitárra-bendzsóra, egy-két ütősre készült feldolgozás (Weill maga készítette) nem utalt különösebben figyelemreméltó zeneszerzőre, még ha kétségtelenül valódi komponista művét hallottuk is. De itt is: lehetőségük adódott a fúvósoknak, hogy az átlagosnál több figyelmet kapjanak és az MR Szimfonikusok művészei meg is érdemelték azt, noha minden igyekezetük sem volt elég, hogy igazán érdekessé tegyék a darabot.

Kellett is utána a hosszú percekig tartó színpadrendezés, hogy a Bartók mű befogadására áthangolódjunk, de a huszadik század egyik ikonikus alkotása, nehezen találta helyét egy ilyen felvezetés után és sajnos később is hiányoltam az ihletettséget. Pedig a zenekari játék technikai minőségére amúgy nem lehetett fogni, hogy az igazi Bartók valahol hiányzik az előadásból, bár tagadhatatlan az utolsó tételre megérkezett. És a közönség dicséretére legyen mondva, hogy ezt is értékelte.

Rokonságot véltem felfedezni Hindemith itt mutatkozó zenei világa és Bartóké között. Az ismertető szerint a különleges hangszerelés volt a műsorválogatás szempontja: itt biztos többről volt szó. Hindemith vonószenekara mellett hangsúlyos fúvóskar szerepelt, és ha nem is bartóki mélységű, de rokon szellemű művet ismerhettünk meg Vajda Gergely – egyébként az egész este során – kiválónak mutatkozó karmesterei működése nyomán.