Legyünk hálásak! (A BFZ és Dejan Lazic)

2010. szeptember 24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Dejan Lazic – zongora
Vez.: Fischer Iván

BRAHMS: 1. (d-moll) zongoraverseny, Op.15
BARTÓK: Román tánc, BB 61
Concerto, Sz 116, BB 123

Mikor kinyílt az oldalajtó, nem a szólista lépett be Fischer Iván kíséretében, hanem még csupán utóbbi. A karmester és zenekara Polgár Lászlóra emlékezett az est első perceiben, mértékletesen, ízléssel, kegyelettel. Egy 1991-ben készült rádiófelvételről idézték Sarastro áriáját, Polgár László előadásában. Néhány másodperccel a bejátszás kezdete után az érintett szólamok selymesen és halkan a felvétel hangjaihoz simultak, együtt játszott a majd húsz esztendővel ezelőtti zenekar a mostanival, együtt kísérve a néhány napja elhunyt világhírű énekest.

Az est menetrendjében nem ez volt az egyetlen sajnálatos változás: Schiff András egészségügyi okok miatt kényszerült távol maradni, helyét egy fiatal horvát pianista, Dejan Lazic vette át Brahms hatalmas d-moll zongoraversenyében.
Jómagam huszonegynéhány évesnek néztem volna az egyébként krisztusi korban lévő muzsikust. Játéka valós korát igazolta. Kimondottan érett, biztos alapokon nyugvó produkció volt az övé. Technikája gyakorlatilag hibátlan, muzikalitása sokrétű. Mindez elsőre nem volt ennyire egyértelmű, de a hiba bennem volt.

Egyszer módomban volt a ma este hiányzó Schiff Andrást látni, amint zenét hallgat a Zeneakadémián. Csukott szemmel tette. Lehet, hogy ez a helyes alapállás. Miközben kényszeresen azon morfondíroztam az előadás első perceiben, hogy a világhírű magyar pianista ezt vagy azt a részletet mennyiben interpretálta volna másként, kicsit zavart a látvány: a lendületes forte futamok, zenei gesztusok szinte mindegyike után a zongorista valósággal visszapattant a hangszertől, kissé teátrálisnak ható kört leírva kezeivel. Hamar kiderült, nem üres manír ez. Ezek a forték tele voltak élettel.

A legszebb pillanatok mégis hátborzongató pianóihoz köthetők. A kezdő zongorista is tud halkan játszani, de kalapács érintette húrokat bűvölni csak igazi muzsikus képes. Az előadás egészéhez azonban kellett a Budapesti Fesztiválzenekar is. Példának okáért, ha már itt tartunk, sok együttessel szemben, vállvetve az est szólistájával, ők is tudnak pianót játszani. Mennyiszer halljuk, hogy a piano attól az, mert csak egy-két hangszer játszik középhangosan, nem az egész zenekar. Szerencsére itt szó sem volt erről. Brahms drámai arca sem maradt láthatatlan. A karmester mozdulataiban, intéseiben feszülő energia cseppet sem veszett el a muzsikusok és az instrumentumok áttételeiben. Érdekes, hogy bár a tempó cseppet sem volt gyors az első két tételben, inkább kimértnek mondanám, mégis mindvégig feszes, sőt jó értelemben feszültséggel teli volt az előadás. A finale aztán a lovak közé csapott, de a szólista diktálta tempó a zenekart sem hozta zavarba.

Biztos pont szokott lenni, ha igazi hálát érzek az iránt, aki megírta, és azok felé, akik előadták, ilyenkor egészen biztos vagyok benne, hogy úgy volt jó, amit hallottam, ahogy volt!

A horvát fiatalember egy sziporkázó kis Schumann-darabbal köszönte meg az ünneplést.

Fékevesztett volt aztán a lendület a szünet utáni első Bartók-műben, a Román táncban. Éppúgy érvényesült a leleményes hangszerelés, mint a szándékoltan rusztikus motívumok tenyeres-talpassága.

Fejtörést okoz nekem viszont a Concerto előadása. Az első pillanattól érzékelhető volt valami bónusz, valami otthonos magabiztosság az előadók részéről, én viszont nem tudom, hogy örülök-e igazán ennek. Mert kétségtelenül vannak előnyei is, hisz elég Fischer Iván egyetlen sóhaja, hogy a hegedűszólam siráma hiánytalanul feltörjön, vagy, hogy a rezek színpompás fanfárral rukkoljanak elő. Mégis azon morfondírozom, hogy ez az otthonosság nem rutinszerűség-e valójában. Egy biztos, nehéz lenne bármilyen szinten belekötni az előadás dinamikájába, átgondoltságába, a hangszercsoportok teljesítményébe. Ha önmagában nézzük, a Concerto teljes fényében megszólalt, elénk tárult. Viszont az aznapi mérleg másik serpenyőjében ott volt a Brahms-darab megszólaltatása mögött sejthető robot, a létrehozás és összerakás verejtékes munkája, pedig az sem épp ritka vendég a koncerttermekben. Az érzésem akkor is ez, ha a kényszerű beugrás miatt nyilván nem állt rendelkezésre túl sok próbalehetőség a zongoraversenyre. A Concerto esetében ellenben úgy tűnt, ez az előadás készen van. Megszületett tán évekkel ezelőtt, és a relatíve gyakori műsorra tűzés okán most csak le kellett porolni. A mélységeket és magasságokat, ha technikailag nézzük, most elég volt nagyobb távolságból kezelni, hisz ebben a jól működő együttesben szerencsére helyén van minden. Elképzelhető persze, hogy csak én vagyok, akiben némi hiányérzetet okozott ez az egyébként messzemenően profi hozzáállás, hisz sok zenekar örülne, ha a látszólagos könnyedség ezen fokán tudna ilyen minőségű muzsikálást produkálni.

Az én olvasatomban mégis, szigorúan csak az előadás jellegét és nem a műveket tekintve, a koncert első fele a sziklával hadakozó és végül azon diadalt arató szobrász kemény, izzadságos munkáját, a második része pedig a kifogyhatatlan ötlettárral bíró és briliáns technikájú akvarellista könnyed remekét jelentette. Én az elsőt értékelem többre.