Legényes, fergeteges (Nemzeti Filharmonikusok és Perényi Miklós a Zeneakadémián)
2014. szeptember 4.
Zeneakadémia, Budapest
A Pablo Casals Nemzetközi Csellóverseny nyitó hangversenye
Kodály: Galántai táncok
Elgar: e-moll csellóverseny, op.85
Bartók: Concerto
Perényi Miklós (cselló)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Kocsis Zoltán
A Nemzeti Filharmonikusok hangversenyével megkezdődött a Pablo Casals Nemzetközi Csellóverseny. Magát a versenyt illenék majd figyelemmel kísérnünk, bár a műfajjal szemben némiképp szkeptikusok vagyunk. Fogalmazzunk úgy, hogy a nagy nemzetközi pályát befutó muzsikusok és a versenygyőztesek halmazának az uniója nem túl nagy. Mégis, egy ilyen rendezvény talán megfelelő bemutatkozási lehetőség olyan fiatalok számára, akik nem rendelkeznek szükséges kapcsolatokkal, lehetőségekkel. Szurkolunk nekik!
A nyitó hangverseny műsorával szemben viszont semmilyen fenntartásunk nem volt. Ezek a művek viszonylag nagy rendszerességgel megszólalnak hazai koncerttermekben, de egy megfelelő előadásban megunhatatlanok és elcsépelhetetlenek.
Nos, az előadók névsorából okkal feltételeztük, hogy az előadás „megfelelő” lesz...
Még hogy megfelelő... annál azért sokkal több volt.
Perényi Miklós talán most van csúcsformában. Felkészültsége és tapasztalata már az idős és bölcs művészé, de manuális képességeit még nem korlátozza a kor.
A hangszer hangja gyönyörű és tömör. Erőlködés nélkül szárnyalja túl a zenekart és ehhez még csak hangosnak sem kell lennie, az ő pianói és pianisszimói is messzire hatolnak.
Tudom, hogy az élő előadás mindig előnnyel indul, de ez az Elgar csellóverseny szinte feledteti, hogy ezt a művet valaha is hallottam Jacqueline Du Pré-vel.
A ráadásként kapott Bach tétel is különleges hatással bír.
Az élő hangversenyeket azért is szeretem, mert a közvetlen élmény megértővé tesz. Ha a zene „működik”, akkor esetleges technikai problémákat észre sem vesz az ember, de amit mégis, azt is könnyű megbocsájtani. Most arra eszmélek, hogy egyszerűen nincs mit elnézni. Csak hallgatom és föl sem merül bennem, mindezt lehetne-e másképpen. Végleges és örök-érvényű, semmibe nem lehet belekötni.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar pedig azt juttatta eszembe, hogy miért is szerettük annyira a Zeneakadémia nagytermét. A MűPa kiváló koncertterme talán analitikusabb, de itt közvetlenebb és átütőbb a hangzás.
Mindezekkel együtt, végül Kocsis miatt lett az egész hangverseny igazán jó. Az első pillanatokban teljesen világossá tette, hogy miért nem tud a legtöbb - egyébként nagynevű - karmester Galántai táncokat vezényelni. Az idegenek gyakran félreértik, náluk egy lassú tánc feminin, érzelmes és puha. Most viszont pontosan olyan kimért és szikrázóan kemény volt, ahogy annak tényleg meg kell szólalnia. A hangsúlyok, ahogy egy csizmasarok dobban, ez egy peckes tartású, férfias lassú! A Galántai eleje legényes, a vége fergeteges, ahogy kell!
A Bartók Concertóról pedig nem kell mondanom semmit. Sok-sok felvétel készült belőle és hangversenyen sem ritka. De egy ilyen minőségű élő előadás után mégis azt érzem, többször kellene meghallgatnunk. Egyszerűen csak azért, mert ez a huszadik század legjobb műve, bármikor működik és hat – és egyszerűen azért, mert jól esik.
