L\'Eclisse

2001. március 2., Nádor Terem

Georg Philipp Telemann 1681. március 14-én született Magdeburgban. Ez a tény nem különösebben hatja meg azokat sem, akik - hozzám hasonlóan, talán - kedvelik zenéjét. 2001. március 12-18. között Telemann és kora címmel zenei versenyt rendeznek ugyan ebben a városban. Ez érdekesebb hír, de Magdeburg messze van és ki tudja milyen lesz a színvonal?

Viszont indul egy magyar, öttagú együttes is L\'Eclisse néven, és március 2-án bemutatták versenyműsorukat a Nádor teremben.

És az egészben ez a legszebb.

Januj Anna blockflötén, Tóth Mónika hegedűn, Szabó Anikó csembalón, Kallai Nóra gordonkán, Davidovics Igor lanton, theorbán és barokk gitáron játszott. Telemann, Fux, Veracini, Vivaldi és Händel triói, duói és szonátái szólaltak meg, a nyilvánvalóan a versenykiírás szellemének megfelelő műsor összeállításban. A blockflöte a prima donna szerepét játszotta a18.század zenéjében, olvastam az egyik Frans Brüggen lemez kísérőfüzetében, és igaz ez ezekre a művekre is. De valami olyasmit is olvastam egy másik lemezének füzetében, hogy elég szerncsétlen hangszer is, amenyiben csak egyetlen fúvókával bír egész élete során, és az is elég nehezen, csak nagyon avatott kezek által állítható be pontosan.(Hogy további részletekbe most ne menjünk.)

Sajnos ezen a koncerten már az első hangok után nyilvánvaló volt, hogy a blockflötével baj van. A zengést, vivőerőt adó felhangok hiányoztak, fújtató mellékhangot adó, halk hangocska fért csak ki a lyukakon, és ez persze sok zenei szándékot is szinte jelzés szintre redukált. Az, a prima donnán, Januj Annán múlott, hogy ilyen körülmények között is olyan színvonalú zenélést hallhattam ki játékából, amely engem a csúcsformában lévő Anneke Boeke-jéra emlékeztetett. De ez együttes produkció volt a javából, amelyben mindenki megtette a magáét, nagyon szépen muzsikáltak. És nyilván már a próbákon a tempók beállítása során, a különböző agogikai, frazeálási ötletetek felvetésekor is komoly közös munka folyt. Mert nagyon jól eltatált tempókat hallhattunk: a gyors tételek sohasem voltak rohanósak, (nem egy Telemann triószonáta tételben kell virtuozitásunkat fitogtatni), a lassú tételek megfelelően lassúak voltak, és ami még fontosabb, mertek lassú tételek lenni, vagyis érzelmeket kifejezni, nem csak azzal a szűk eszköztárral, amely egyesek szerint valószínüleg a barokk zenélés velejárója - még lemezen is túl gyakran lehet ilyet, túl híres zenészektől hallani. Ami hiányosság volt, hogy a két continuo akkord hangszer, a csembaló és a lant szinte mindvégig egyszerre szólt; gyakrabban ki lehetne használni eltérő hangzásukat az egyes tételek karakterizáláshoz.

Tóth Mónika, Januj Anna és Davidovics Igor Milánóban tanultak, tanulnak. Érződött játékukon az a frissesség, újító szellem, amit az utóbbi évtizedben az olaszok hoztak be a historikus előadási prakszisba. De megőrizték azt az általános zenei szellemiséget is, amit korábbi tanulmányaik során még itthon sajátíthattak el. E kettőből születhetett meg az a nemzetközi színvonalú előadás, amelyet 2-án este hallhattunk. Mit lehet még ehhez hozzátenni?

Hajrá, magyarok!