Kurtág 80 - A záróest

2006. február 19. - Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
UMZE Kamaraegyüttes
Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa)
Vez.: Kocsis Zoltán
KURTÁG: ...concertante..., Op.42
Új üzenetek, Op.34a
   Les Adieux in Janáceks Manier
   …aus tiefer Not…(Un message a Madeleine Santchi)
Üzenetek, Op.34
   Levél Eötvös Péternek
   Inscription on a Grave in Cornwall
   …virág az ember… – (Kocsis Zoltánnak. In memoriam Kocsis Ottó)
A csüggedés és keserűség dalai, Op.18

\"Es ist der alte Bund: Mensch du mußt sterben,…\" - éneklik a 106. kantátában, abban, amelynek rövidke bevezető Sonatináját, ha koncertezik, mindig eljátssza négykezes átiratban zongorán a Kurtág házaspár.

Végül is ez lehetne az életmű mottója - mint minden komoly művészi életműé. Ha úgy tetszik, ez a mondat jelölte ki az utat, amelyen a zeneszerző elindult. Vagyis nem annyira valamely irányzat követése, valamely zeneszerzői csoportosuláshoz való tartozás alakította ki személyes zeneszerzői hangját, hanem ez a gondolat, amely egész pályáján útjelzőként szerepel, már az 1959-ben keletkezett, az első opusz-számmal ellátott mű, a Vonósnégyes óta.

\"Penészből, gennyesedő sebekből és sárból új értékeket keletkeztettem.\" Tudor Arghezi ezen sora, amely végül nem került a mű elé, minden alkotás nehézségére utal.
A teremtő cselekedet valójában ellentétes azzal a pusztulással, csöndes vagy zajos halállal, ami lényegében mindennapi tapasztalatunk, mert ez az Univerzum létezésének haladási iránya. Ezért nehéz minden alkotás, hiszen alapvetően szembefordul ezzel.

Azt hihetnénk, az életmű darabjai, amelyek szigorúan az élet, ha nem is feltétlenül csüggesztő, csak nehezen elviselhető oldalát jelenítik meg, csak a világnak ebben az akkoriban szinte mindentől hermetikusan elzárt országában keletkezhettek olyannak, hogy azt akkor is, ma is - a föld akkoriban kifejezetten boldogabbnak tartott felében is - elismerték, elismerik.

Vagyis felismerik értékeit, mutatva: az igazi nagy művek kor- és helyfüggetlenek, az alaphelyzet mindenhol ugyanaz, ezért lehet építeni rá bárhol és bármikor.

Az 1994-ben befejezett, 1980-ban elkezdett A csüggedés és keserűség dalai csak most hangzott fel először nálunk. A 18-as opusz-számot viseli, mutatván, van összefüggés élet és mű között. Az Op.1-et tehát egy 1959-ben keletkezett vonósnégyes kapta. Most már negyven fölött tart a számozás, és figyelembe véve, hogy nagyobb lélegzetű és előadói apparátusú művek vannak az újak között bőven, világosan látszik, az évek számának növekedése nem csüggesztette az alkotókedvet, nem vette el az alkotóerőt.

Az ünnepi, születésnapi, a sorozatot záró hangverseny első száma egy nagyszabású zenekari mű, a hegedű-brácsa kettősverseny, a …concertante… volt. Szabályos nagyzenekar ült a színpadon, és többnyire szabályos nagyzenekari felállásban is játszott, miközben a két szólista - a karmester balján a hegedűs, jobbján a brácsás - szabályosan, szólistaként viselkedve adta elő szólamait. Amelyek szabályos versenymű szólamokhoz méltóan hol egymással fonódtak össze, hol a zenekarral feleseltek. A két előadó közül (akik számára, és akikkel szoros munkakapcsolat során íródott a mű) a brácsás, Ken Akii tűnt az ihletettebb előadónak, a szélesen kiterített kottába is alig pillantott.

A zenekar - bár korábban már játszotta a művet - Kocsis vezényletével azonban most először - talán a körülményekből adódóan is inkább biztonsági játékra törekedett, ami a spontaneitásból adódó erő rovására ment. Persze valóban nagy odafigyelést igényelnek a szólamok. Egytételes a mű, pontosan huszonhárom perces, de tartva magát a kurtági zeneszerzői világhoz, sok rövidebb motívumból épül fel, amelyek Kocsis vezénylete alatt természetesen egységes egészként szólaltak meg.

A közepe felé szabályos lassú tétellé formálódott, de utána egy harsány ütősökre, rezekre hangszerelt zenekari közjátékot követően tovább lassult. Amikor is a szólisták váltottak, elektronikus hangszereket vettek a kezükbe, erősítés nélkül. Kis, nyolcados, bádog játékhegedűkre emlékeztetett így a hangjuk. Miközben tökéletesen lehetett rajtuk játszani. A nyiszorgó hangok leginkább a Beckett-szövegre írott műre (What is the Word) utalnak vissza: nem csak a szavakkal, a hangszerekkel is nehezen megtalálható kifejezés nehézségét mutatják. Ezt a végkifejlet is tovább erősíti: a …quasi una fantasia… kezdőmotívumait idéző ereszkedő, egyszerű diatonikus skálatöredékek végül nem fordulnak vissza, hanem a zenekar egyes hangszerei átveszik, tovább folytatják a süllyedést, majd pianissimóban elhalnak, és végül a mű sokáig tartó, gondolkodásra kényszerítő hatást képes kelteni.

Mint ahogy az Üzenetek utolsó darabjában, a Kocsis Ottó emlékére írott …virág az ember…-ben sem igazán szólalnak meg a hangok, a kórus csak suttogja Bornemisza Péternek a kurtági életműben vissza-visszatérő mondatát: \"Virág az ember\". És mint tudjuk: \"Elhull a virág,…\"

Nagyon is ott vannak viszont a szavak A csüggedés és keserűség dalaiban, amely hat orosz költő (Lermontov, Blok, Jeszenyin, Mandelstam, Ahmatova, Cvetajeva) vereseire írott kórusművekből áll. Az abszolút főszereplő a kórus, a hangszerek csak egy-egy helyen teszik kifejezőbbé a megszólalást, például a harmonikák, amelyek a Lermontov- és a Jeszenyin-költeményekben oroszos-népies hangulatúvá teszik a zenei anyagot, bár a szövegek közül erre inkább csak az utóbbi utal, egyébként ezt a hangvételt nem hordozzák. A versek fő mondandója összefoglalható az idézett bachi, és a Bornemiszától származó sorokban, és a létezésre való keserű rácsodálkozásban.

Másfajta eszközökkel él tehát a kórusmű, nem mintha a kórus kifejezőeszközeinek szűkebb lehetőségei korlátoznák a hatást, hanem mert a költemények erős verbális hatása (amely hatás zenei megjelenítése itt a zeneszerző egyik legfőbb célja) nem igazán engedi át a zenei anyagot egy elvonatkoztatottabb szférába, ami a tisztán hangszeres, vagy a hangszert teljesen egyenrangú félként kezelő vokális kompozíciókban megvalósul. Így például a Blok-versben a különböző szólamokon végigvonuló, ismétlődő \"nocs\" (\"éjszaka\") bekiáltások sokkal inkább a szó erejével, mintsem a zenével idézik az éjjeli rettenetet (az elmúlás előérzetét). És a végén a Cvetajeva-vers utolsó szavait ismét suttogja a kórus, és …
Bármi is és bármilyen is volt a létezés, minden a kifejezhetetlenségbe veszik.

Hosszú és nehéz tanulási folyamat végére tett pontot a Nemzeti Énekkar, amikor ezt az elénekelhetetlennek mondott művet előadta. Legyen szó a szólistaként egy-egy frázis erejéig előtérbe lépőkről, az osztott szólamokról, az egész kórusról a homofon részekben, a bonyolult polifonikus szakaszokban, legyen szó nagy hangközugrásokról, szinte követhetetlen \"hangnem\"-váltásokról. Végül kiválóan helyt álltak, ami a betanító karnagyot, Antal Mátyást is dicséri.

Az est levezénylése gyakorlatilag hibátlanul sikerült - a negyedik verset azért a javítás szándékával ráadásként megismételték -, nagy-nagy feladata a szerző kérésére Kocsis Zoltánra hárult, aki régi \"harcostársa\" Kurtágnak, és a helyszín is természetesen az ő kérésére lett a Zeneakadémia nagyterme, amely sok tulajdonságát nézve bírálható, múltját azonban nem lehet felülmúlni.

Ha belegondolunk, az a bizonyos Sonatina a Bach-kantáta elején nem annyira tragikusan, inkább a szomorúságban vigasztalást nyújtóan vezeti be az idézett szavakat, mert maga a mű úgy folytatódik, ne csüggedj, a végén jön a megváltás. Mindazonáltal semmi elfogadhatatlanul felfoghatatlan nincs abban, ha egy, a huszadik század jó részét végigélt művész műviben azt akarja mondani: a végén minden reménytelen ürességbe hull.

És azért jó, hogy Kurtág személyes sorsával, kimeríthetetlen alkotóerejével nem ezt a tanulságot bizonyítja.