Különös történet egy zabolázatlan ifjú váratlan felnőtté válásáról (Piotr Anderszewski zongoraestje)

2010. szeptember 30.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Piotr Anderszewski - zongora

BACH: e-moll angol szvit, No.5, BWV 810
SCHUMANN: Hat kanonikus etűd pedálzongorára, Op.56
SCHUMANN: Hajnali dalok, Op.133
BACH: d-moll angol szvit, No.6, BWV 811

A Sors nagy igazságtalansága, hogy az ilyen koncertek után a produktum fölötti örömünkben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a Művész mögött rejtőzködő Szervezőről. Igazságtalan, hogy ilyenkor nem jut eszünkbe: "ez a koncert nem jött volna létre Jakobi László nélkül". Azért is igazságtalan, mert ha az este kudarcban fullad, akkor bezzeg mindenki őt okolta volna, a "minek kellett ide meghívni" és hasonló kezdetű mondatokkal. Pedig Jakobi László ezúttal még föl is hívta magára a figyelmet, amikor a koncert előtt a műsorváltozás kapcsán megjelent a Nagyérdemű előtt. Mondandója végén elhangzott kérését (méltóztassuk visszafogni köhögésünket) ugyan finom és halk derűvel fogadta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem sokat megélt közönsége, de az előadás - már sosem derül ki, hogy ezért vagy másért - végül is szokatlan csendben, szokatlan áhítatos légkörben zajlott.

Persze ehhez Anderszewski is hozzátett egyet, s mást. Ahhoz viszont, hogy ezt igazán értékelni tudjuk, még el kell mesélnem egy másik koncertet egy másik Anderszewskiről. 7-8 éve lehetett, a Zeneakadémián mutatkozott be egy ifjú titán. Beethoven valószínűtlenül zseniális művét, a Diabelli-variációkat játszotta. Egyszerre bravúrosan és szertelenül, kicsapongva és takarékosan, bizony a szélsőséges eszközöktől sem visszariadva. Látványosan beviharzott egy nagyon gyerekképű fickó, a lányok (a III. emeleten) visítottak, ő meg kipirultan integetett nekik. Élvezte a sikert, boldogan fürdőzött benne. Egész lénye, akár az előadása: zabolázatlan; és mégis, volt benne valami ellenállhatatlan. Kicsit irigyeltem is ezért a felhőtlenségért, ami sugárzott belőle, de értékelésem éppúgy billegett, mint maga a produkció.

Hihetetlen, de mára Piotr Anderszewski lehiggadt és megkomolyodott. Éppoly lendülettel érkezett a színpadra, mint a múltkor, de ezúttal alig foglalkozott velünk. A nézőteret ezúttal a szokottnál is nagyobb félhomály takarta, egyedül a bérlet névadója, a fekete instrumentum kapott némi reflektort. Szóval, Anderszewski alig érkezett meg hangszeréhez, alig biccentett egyet nekünk, nyomban a billentyűk közé csapott. Valahogy már akkor az időskori Richter jutott eszembe, de én akkor még határozott mozdulatokkal hessegettem el magamtól a lehetetlen gondolatot, ami azután egyre többször visszatért.

Bach Ötödik Angol szvitjével (BWV 810) kezdett. Sodró lendülettel, mint régen, de valami szokatlan mértéktartással és bölcs ökonómiával. Már a Prelude alatt teljesen magával ragadta a közönséget, mire a táncok (Allemande, Courante, Sarabande) következtek, azok teljes koncentráció jegyében szólaltak meg. De - magyarázom magamnak is utólag - ehhez a publikum teljes segítségére is szüksége lehetett, arra a pisszenés nélküli feszült figyelemre, ami Anderszewski működését (mindvégig) kísérte. Kedvenc tételem, a Sarabande líraisága még sosem ragadott meg ennyire, mint most, amikor cirka ezernégyszáz ember lélegzett együtt az előadóval, aki - talán épp ezért - szinte a végtelenségig le merte lassítani a dallamot, amikor a tánc lüktetéséből nem maradt más, csak egy szívdobbanásnyi érzés. Hogy azután a két Passepied 3/8-os lendülete vezessen föl mindannyiunkat a darabzáró Gigue elképesztően vidám és fékezhetetlen örömtáncához.

Azután Anderszewski egy pillanatot várt, majd a kirobbanó tapsban kiszáguldott a színpadról. (Erre a pillanatnyi várakozásra még térjünk vissza később, mert jelentősége volt.)
De alig néhány másodperccel később már ugyanezzel a lendülettel robogott is vissza, biccentés kifelé, majd ahelyett, hogy tovább ünnepeltetné magát, levetette magát a Steinway mellé, és máris Robert Schumannál jártunk.

Előzetesen volt némi szkepszisem Bach és Schumann összepárosításával kapcsolatban, de ennek oka - mint kiderült - kizárólag saját tájékozatlanságom volt. Úgy véltem, hogy Schumann és Bach világa két, egymással kevésbé összhangban lévő világ. Talán majd az ellentétek jól kiegészítik egymást - gondoltam. Tévedés.

Anderszevski (és Jakobi?) műsorválasztása egyenesen tökéletes volt. Ha visszagondolok lassan négy évtizedes koncertlátogatói múltamra, hasonló telitalálattal talán három-négy alkalommal szembesültem. (Az egyik pont Richteré volt.) Itt Bach két angol szvitje közé két, időben és mélységben hasonló terjedelmű és tartalmú Schumann-opusz került.

Ahogy Anderszewski belekezdett a Hat kanonikus etűd első tételébe, az embernek az volt az érzése, hogy Bach-feldolgozást hall. És tényleg, Schumann sokrétű pianista alkotásai közül eddig kevésbé kerültek előtérbe azok, amelyek Bach és más barokk polifonikus szerzők erős hatását bizonyítja. Schumann teljesen magáévá tette Bach, Couperin és társaik szigorú szerkesztési elveit, ugyanakkor jellegzetesen schumanni alkotást hozott létre. A rá oly jellemző hangzások megszólalása a kötött polifon szövetben különösen igézően hatott.

A szünetben a hallgatónak volt lehetősége némileg kifújnia magát, elemeznie az elemeznivalókat. Én a magam részéről mindössze attól tartottam, hogy Anderszewski nem tudja tovább fokozni a rendkívüli figyelmet, esetleg - korábbi tapasztalataim alapján - átcsap valami stílusidegen előadásmódba. De ez igazán alaptalannak bizonyult.

Anderszewski ott folytatta, ahol a szünet előtt abbahagyta. Schumann egyik legutolsó befejezett műve következett, az Op.133-as Hajnali dalok. 1853 őszén a zaklatott lelkű, beteg komponista egyre súlyosabb stádiumba került, s már rendszeresen hallucinációk gyötörték. Az ebben az időben komponált alkotást Hölderlin költészete ihlette. A darabot áthatja a boldog nyugalom, a komponistára oly jellemző természetközelség, de ugyanúgy megtalálhatjuk benne Bach őszinte korálvilágát is. Ha egy szóval kellene az öttételes alkotást jellemezni, akkor az a letisztultság lenne.

Anderszewski minden póz nélkül, végtelenül érzékenyen, maximálisan háttérbe húzódva tolmácsolta Schumann kései remekét. A publikum, a sokszor szidott, sokszor zajos és tüdőbeteg budapesti publikum pedig koncentrált csendben hallgatta. Amikor Anderszewski az ötödik, az elsöprő utolsó tétel végéhez ért, döbbent csend uralta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet.

A művész megint egy pillanatnyi szünetet tartott (no, erre utaltam az első részben), majd ugyanezen lendülettel belekezdett a koncertet záró Hatodik Angol szvitbe. S ezzel mintegy attacca átvezette Schumannt Bachba. Egy, maximum két másodpercnyi feszült figyelem kötötte össze a két alkotást, úgy százharminc esztendőt font egybe Anderszewski koncentrált játéka, legalább ennyi van a két zongoramű között. Mégis, mintha édestestvérek lennének.

Az angol szvit az egész este koronájaként került terítékre. Anderszewski tökéletesen felépített, fegyelmezett játéka teljes mértékben lekötötte a Nagyérdeműt, az előadás végeztével, a robusztus és mégis aprólékosan kidolgozott Gigue után érthető módon robbant ki a ritkán hallható nagy ováció. Anderszewski visszafogottan mosolygott, gyors egymásutánban adott még két rövid ráadást (Bartókot és még egy apró Schumannt), mondott néhány szót a nyelvünkön (nagymamája magyar volt), majd végleg elköszönt.

Egy szó, mind száz: Anderszewskiből, a fenegyerekből nagy művész lett.

Végeztével tényleg nem marad más hátra, mint megköszönni Jakobi Lászlónak ezt a lehengerlő estét, annak minden különlegességével, s hogy idehozta nekünk ezt a bölcs művészt ezzel a páratlan műsor-összeállítással. A következő estén Jakobi Jevgenyij Kiszin (Evgeny Kissin) hadrendbe állításával emeli a tétet. Ha nem csal a szimatom, BaCi kolléganőm már jó előre hegyezi karcsú pennáját.

Az Önök helyében én sem maradnék otthon.