Különféle változatok (Goldberg-variációk / Jevgenyij Koroljov)

2012. november 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jevgenyij Koroljov – zongora

BACH: Goldberg-variációk, BWV 988

A Goldberg-variációkhoz hasonló kihívással billentyűs muzsikus nem találkozik a tizennyolcadik század zenéjének tanulmányozása során. Van még A fúga művészete, igen, de az más nehézségeket hordoz.

Sokan kísérleteztek, kísérleteznek azzal, hogy szinte a lehetetlent oldják meg: az áriát (az alapdallamot) és 30 variációját úgy szólaltassák meg, hogy egyrészt feltárják a mű gondolati mélységeit, másrészt ne sinkófálják el szórakoztató elemeit. Vagyis fenntartsák a hallgatók érdeklődését mintegy másfél órán keresztül.

Az amazon.com 875 találatot dob ki a Goldberg-variációkra, ami az átfedéseket leszámítva is szép eredmény. 1955-ös és 1981-es lemezeinek különféle kiadásaival Glenn Gouldé az elsőség: vele találkozni legtöbbször az előadók között. Nem csoda, az ő két bejátszása a mű interpretációtörténetének minden bizonnyal legismertebb dokumentumai. Pedig az Aria mit verschiedenen Verängerungen – nevezzük valódi nevén a gyermeket – az az alkotása Bachnak, amelynek előadásához mindenképpen csembalót képzelt el. Az, hogy kétmanuálost, igazából másodlagos.

Talán sokan nem is szeretik Gould modorosságait, amelyekkel a variációkat (és egyáltalán Bachot) zongorára adaptálta, mindenestre ma már rengeteg újabb felfogású zongorás, autentikus csembalós és mindenféle hangszerek által megszólaltatott Goldberg-felvételek között válogathatunk. Van digitális változat, sőt négy szaxofonra átírt is.

De az Aria és a 30 változat bizony zongorán is átiratként szólal meg, még ha gyakorlatilag hangról hangara azt halljuk is, ami az 1741-es kottában írva vagyon. A csembaló idiomatikus nyelvezetének lefordítása a zongoráéra embert próbáló munka; már a variációk alapjául szolgáló dallam díszítéseinek kivitelezése is szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a pianistákat, de úgy általában is: Bach nagyon tudta, hogy azok dallamok, szólamok, harmóniák azon a hangszeren miért úgy jók, ahogy. Steinwayre mást írt volna.

És nem lehet egyszerűen utánozni a csembaló korlátozott dinamikáját, ugyanakkor tudni kell, hol a határ annak kiszélesítésében, és persze nem szerencsés a romantikából örökölt agogikai megoldásokkal és a tempóbéli játékokkal operálni.

Viszont nem árt valamelyest tisztában lenni a barokk díszítésekkel, a frazeálás alapjaival, a különböző táncok karaktervonásaival. De nem valamiféle zongorára átültetett autenticitást várunk, sőt! Koroljov felfogásának legszebb pillanatai voltak, amikor például a 19. variáció menüettjét először hosszú hangokkal játszotta, majd az ismétléskor frazírozása megfelelt a tánc jellegének.

Ha már itt tartunk, ügyes megoldás volt a 18. változat második részében a jobb kéz szólamának egy oktávval feljebb való megszólaltatása is. És előadásának legihletettebb pillanatait kaptuk a 25. variációban, az Adagióban.

Ugyanakkor valami nem volt rendben az estén. Fáradtan kopogott a zongora a téma intonálásakor, nyoma sem volt annak a szinte áhítatos érzésnek, ami ilyenkor (jobb esetben) megfogja az embert, és később sem szépült igazán a hangzás. Nem lehetett érteni azt a sietséget sem, amellyel Koroljov attacca egymásra torlasztotta a tételeket, nem hogy értelmes tagolásnyi szünetet nem várva, de azt sem engedve, hogy a hangok megfelelően elhaljanak. Egyes variációk strukturális alkotóeleme a csillogó virtuozitás, de most ezek is inkább üres mutatványnak tűntek.

Lehet, hogy Koroljovot az zavarta, egy ilyen térbe, mint BBNH-é, nem vihető a zongorára adaptált Bach?