Közepesen nagyszerű (Az NFZ és Christian Zacharias)

2012. október 31.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Celeng Mária, Mester Viktória, Horváth István, Mukk József, Gábor Géza (ének)
Vezényelt és zongorán közreműködött: Christian Zacharias

MOZART: B-dúr zongoraverseny, K. 595
SCHUBERT: Esz-dúr mise, D.950

A műsorfüzet szerint Christian Zacharias a világ egyik legünnepeltebb zongoristája. Ezenkívül karmester, fesztiváligazgató, zenei gondolkodó, író és médiaszereplő. 2000 óta vezető karnagya a Lausanne-i Kamarazenekarnak, akikkel épp most dolgozik egy Mozart zongoraversenyeiből álló lemezsorozaton. A művész számos díjat is nyert, amelyeket most nem sorolnék fel. Mindezt csak azért írtam le, mert ha valaki ezt a sok szép információt a koncert előtt olvassa el, és bármiféle jelentőséget tulajdonít az ilyesfajta szövegnek, esetleg abban a hitben ül be a koncertre, hogy egy világklasszis művésszel találkozhat. És akkor esetleg csalódik.

Christian Zacharias természetesen nagyszerű zongorista, elég jó karmester, de a magam részéről nem tapasztaltam semmi olyasmit a tevékenységében, amiből arra következtethetnék, hogy kivételesen nagy művészegyéniséggel hozott össze a jó sors.

Mozart zongoraversenye számomra csalódást okozott. A darab előadása eléggé elnagyolt, felszínes volt. Elsikkadt néhány fontos pillanat, pár futam kapkodóan, ügyetlenül hangzott, néhány ékesítés csúnyán szólt. De mindez még annyira nem is zavart volna, ha nem érzem folyamatosan Zacharias játékában az erőtlenséget. Persze az is meglehet, hogy a hely, ahol ültem, nem kedvezett a zongora hangjának, de végig úgy éreztem, hogy kevés a zongora, időnként összemosódnak a hangok, szétesnek a dallamok. Pedig sokszor igen szép motívumokat, kellemes formálásokat hallhattunk, de valahogyan nem állt össze a zene egy teljes egésszé.
Zacharias előszeretettel alkalmaz lassításokat, kivárásokat, amelyekkel eleinte valóban megragadja a hallgató figyelmét. De ez az örökös agogika egy idő után túlságosan is kiszámíthatóvá, durvábban fogalmazva unalmassá vált. Ráadásul időnként már túlzottan is megbillent, bizonytalanná vált a tempó, nem volt együtt a zenekar és szólista. Egész egyszerűen elmaradt az az érzés, amit talán, nem túl eredeti módon, mozarti hatásnak nevezhetnék. Amikor a hallgató néhány pillanatra úgy érzi, minden a helyére került, a világ tökéletes, az élet csodálatos. Na, ezt itt most nem éreztem. De őszintén bízom benne, hogy a hiba az én készülékemben volt.

Schubert miséjét egy igen kedves, családias hangulatú közjáték előzte meg. A szünet után ugyanis Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója lépett a színpadra, és elmondta, hogy a hagyományoknak megfelelően az idei évben is megválasztották az év művészét a zenekarban és az énekkarban is. 2012-ben a kórusból Bakos Kornéliára, a zenekarból pedig Kovács Imre fuvolaművészre esett a társulat választása. A rövid, de igen kedves ünneplés után következett tehát Schubert igen ritkán játszott Esz-dúr miséje.

A művet halála évében írta a szerző, de életében már nem mutatták azt be. A darab hangvétele rendkívül drámai. Folyamatosan a halál közelében járunk, időnként kifejezetten vérfagyasztó, máskor valamivel gyöngédebb hangulatban. De a feszültség, a félelem, a bűntudat, a tragédia folyamatosan jelen van. Schubert elképesztő harmóniai fordulatokat alkalmaz, amelyek időről-időre szinte fejbe vágják a hallgatót.

Christian Zacharias szerencsére az öltözőben hagyta a zongoraverseny előadására még jellemző erőtlenségét, sokkal energikusabb, határozottabb volt Schubert miséjében. De sajnos így is támadt időnként némi hiányérzetem. A dirigensnek nem sikerült mindvégig fenntartania a műben lappangó feszültséget, helyenként egyszerűen unalomba süllyedt a zene. Pedig, érzésem szerint, sem a zenekaron, sem az énekkaron nem múlt az előadás tökéletessége. Mindkét együttes nagyszerű volt. Az énekes szólisták közül Gábor Géza rendkívül biztos alapot nyújtott átütő basszusával, Celeng Mária természetes, erőteljes, tiszta hangjával és szép dallamíveivel fogott meg.

Az Et incarnatus est tételben a szerző egy gyönyörűséges zenekari kíséretes tercettet komponált. A két tenor (Horváth István és Mukk József) a szopránnal különlegesen intim, szinte idillikus hangulatot teremtett. Mindössze az énekes szólisták bizonytalankodó hangindításaival nem voltam teljesen kibékülve a tétel elején.

Röviden összefoglalva, a szerdai koncerten kiváló példáját láthattuk-hallhattuk annak, amikor a profi együttesek nem igazán találják meg a közös hangot a profi karmester-szólistával. Az előadott művek technikai szempontból teljesen rendben voltak, de a színpadon nem történt semmi olyasmi, amire azt mondhatnám, erre sok-sok év múlva is biztosan emlékezni fogok.