Közel a tökéleteshez - Butterfly az Operában
2004. április 21.
Magyar Állami Operaház
PUCCINI: Pillangóasszony
Madama Butterfly: Frankó Tünde
Szuzuki: Wiedemann Bernadett
Pinkerton: Kovácsházi István
Kate: Szabó M. Krisztina
Yamadori: Ambrus Ákos
Sharpless: Miller Lajos
Goro: Rozsos István
Bonzo: Gurbán János
Császári biztos: Vághelyi Gábor
Vez.: Medveczky Ádám
Rendező: Kerényi Miklós Gábor
Van úgy, hogy minden együtt van egy tökéletes estéhez. Éppen rá vagyunk hangolódva az adott darabra, készen arra, hogy értelmezzük és újraértelmezzük a művet, és ehhez - külön ajándékként - egy ilyen előadást kapunk, mint a ma esti.
\"A Pillangóasszony hite a másik ember felelősségének komolyan vétele. A bizalom, mely végsőkig tartó reménnyé nemesíti a kétkedést.\"
A rendező, Kerényi Miklós Gábor szavait idéztem a műsorfüzetből. Találóan foglalta össze az opera lényegét. Cso-cso-szán legfőbb jellemzői: a bizalom és a remény, Pinkertoné a felelőtlenség és a gyávaság. Amit ő játéknak tekint, az a másiknak a Mindent jelenti, és amikor ezt elveszíti/elveszik tőle - belehal.
Felmerülhet a kérdés, hogy Pinkerton viselkedésében mekkora szerepe van annak, hogy ő amerikai? Valamiféle felsőbbrendűségi érzéstől vezetve cselekszik, vagy azért, mert büntetlenül megteheti? Szerintem az utóbbi. De csakugyan büntetlenül? Erre még vissza kell térnünk később.
A dráma négyszereplős. Itt a \"kis szerepek\" sem kicsik. Szuzuki és Sharpless fontos karakterek. Kidolgozott és hiteles előadásban nagyon sokat adhatnak hozzá az est sikeréhez.
A konzul Pinkerton élő lelkiismerete próbál lenni - sikertelenül, ám Miller Lajos kiváló alakításában. Alakítást mondok, mert a hangi teljesítmény - különösen az első felvonásban - nem makulátlan, még sincs hiányérzetünk: Sharpless aligha lehetne jobb kezekben, mint Miller Lajosnál.
Wiedemann Bernadett nem is olyan kicsi szerepében alakít óriásit. Más szerepeivel összevetve figyelemre méltó, hogy mennyire másképp énekel Szuzukit, mint Gertrúdot, Azucenát. A hangját is a szerephez idomítja, és az eredmény: méltán megérdemelt siker.
Frankó Tünde a második felvonásban győzött meg arról, hogy ő Madama Butterfly. Az elsőben többször kissé nyersnek éreztem a hangját, és a naiv, tizenöt éves Cso-cso-szánhoz lágyabb hangot, több kislányosságot képzeltem. Végül beláttam, hogy Frankó szerepfelfogása is egyfajta értelmezés, és alighanem a megfelelő, hiszen Cso-cso-szán fiatal kora ellenére már átélt egy-két dolgot: dolgozik, eltartja a családot, így nem tekinthető gyereknek. Ebből következik, hogy amit én korábban naivitásnak gondoltam az ő jellemében, mégsem az, hanem a fent említett feltétlen bizalom valakiben, akit szeret, akiért mindent kész feladni. Frankó és a kis Butterfly legemlékezetesebb pillanatai így a második felvonásban voltak, ahol az énekesnő megrázó hitelességgel érzékeltette, hogy Cso-cso-szán makacssága nem kislányos dac, hanem az egyetlen lehetősége a túlélésre: őt csak az tartja életben, hogy visszavárja a férjét.
Pinkerton legnagyobb tévedése, hogy azt hiszi, a lány is ugyanolyan könnyen felejt, mint ő. A felelőtlen emberek gondtalanságával szórakozik az első felvonásban, és meg is ideologizálja: az amerikai tengerésznek joga van szórakozni, élvezni \"minden vidék virágát\". Tulajdonképpen mindegy is, hogy ezt ő jenki mivoltával indokolja, vagy úgy véli, neki, B. F. Pinkertonnak van joga mindehhez. Csak a harmadik felvonásban szembesül a felelősség súlyával - és össze is roskad alatta. Bátorsága azonban még ekkor sincs ahhoz, hogy szembenézzen a következményekkel. Az új házassága Cso-cso-szán számára mindenképpen a véget jelenti, tehát jóvátenni már nem tudja, és a felelősségvállalás elől is elmenekül - ismét. Bizonyosak lehetünk benne, hogy ettől a tehertől nem tud majd szabadulni soha többé, és ott marad a közös gyermek - örök mementóul. Ez válasz a büntetlenség kérdésére is.
Sok pozitív, hősszerelmes-figura után most egy igazán negatív szerepben láthattuk Kovácsházi Istvánt. Pinkerton nehéz szerep, hiszen biztosan nem lesz a közönség kedvence, és az igazi főszereplő mindenképpen Butterfly, tehát nem ez a tenorok slágerszerepe. Slágerek persze vannak (Addio fiorito asil...), és ezeket el is kell énekelni. Ebben a tekintetben igen szép megoldásokat hallottunk, de aminek külön örültem: Kovácsházi azonosulni tudott a figurával, színészileg tökéletesen illeszkedett a \"négyesbe\", Frankó, Wiedemann és Miller mellé.
Ha már a rendezővel kezdtem, pár szó a rendezésről. A Pillangóasszony azon rendezések, közé tartozik, amiket érdemes megtartani, hiszen a díszlet remek, a fénytechnika fantasztikus, döbbenetesen jól kiemeli a drámai csúcspontokat - természetesen - a zenével kiegészülve. Azért a díszletet nem ártana felújítani, mert egy-két elem igencsak ingatag már.
A zenekar, élén Medveczky Ádámmal szintén az előadás erőssége volt, azok a bizonyos csúcspontok valóban drámai erővel szólaltak meg.
Volt másfajta törekvés is: a közönség egy része mindig azon munkálkodik, hogy akadályozza a többiek műélvezetét - sajnos, többnyire sikerrel. Ezúttal a zümmögő kórus alatt sikerült megszólaltatni egy mobiltelefont. Hogy az állandó fészkelődést, köhécselést ne is említsem...
A kórus a helyén volt, és tette a dolgát; a kisebb szerepekben is kielégítő alakításokat láthattunk.
Nagyot kívánnék, ha azt mondanám, hogy soha rosszabb esténk ne legyen a Magyar Állami Operaházban, így inkább azt kívánom: még sok ehhez hasonló előadást láthassunk itt!
