Követendő példa (Az Aura Musicale koncertje)

2007. október 14.
Budapesti Történeti Múzeum – Gótikus terem

Aura Musicale

CORELLI: G-dúr triószonáta (Ciaccona), Op.2. No.12
F-dúr hegedűszonáta, Op.5. No.4
HÄNDEL: D-dúr concerto a quattro
PURCELL: C-dúr triószonáta
BACH: d-moll csellószvit, BWV 1008
PURCELL: g-moll triószonáta („Chacony”)

Nehezen tudnám eltúlozni annak jelentőségét, hogy létrejött végre hazánkban egy cég, amely a magyarországi régizenei élet menedzselését tűzte ki céljául.
Jól tudjuk, dacára annak, hogy a világban ez a fajta előadási mód réges-régen kivívta létjogosultságát, mivel a hazai betokosodott felsőoktatási rendszer még mindig bezárja kapuit a fejlődés előtt, a magyar muzsikusoknak igen nehéz dolguk van, ha régizenészek szeretnének lenni. Néhányan mégis elszántan kitartanak, s dacára az oktatás hiányosságának, a kollégák időnkénti lenéző megjegyzéseinek, a pénzhiánynak, a gáncsoskodásoknak, az elismerés csekélyke mennyiségének, még mindig nem adták fel, tanulnak, gyakorolnak, fejlődnek, s a többnyire kisszámú, de lelkes közönségüknek mindig maradandó élménnyel szolgálnak.

Az ilyen, talán kevéssé piaccentrikus, ám gyakran igen tehetséges muzsikusok felkarolására tesz kísérletet tehát a szimpatikus fiatalokból alakult Art Face Seven Kulturális Bt, többek között egy régizenei koncertsorozat szervezésével, s nem győzöm hangsúlyozni, ezzel milyen fontos, hiánypótló feladatot vállaltak magukra. Bízom benne, hogy tevékenységük nyomán országunkban is egyre inkább teret hódít a valóban értékes historikus zenélés, s a magyar közönségnek is lesz alkalma megtanulni különbséget tenni az autentikus régizenélés és az amolyan megélhetési, vagy divathóbort típusú bohóckodások között.

A koncertsorozatban vasárnap eredetileg Zádori Máriát hallhattuk volna, de műsorváltozás történt, s a neves művésznő helyett – mintegy beugrókként – az Aura Musicale kamaraegyüttes tagjai zenéltek, s azt hiszem, azoknak sem kellett csalódottan távozniuk a koncertről, akik eredetileg Zádori Mária miatt vettek jegyet.

A négytagú együttes csodálatos zenéket válogatott össze. A koncertet két chaconne keretezte, az első Corelli, az utolsó pedig Purcell egy-egy remekműve. Az igazat megvallva nálam ezzel már nyert ügyük volt – ha szabad ilyet mondani –, mert nagyon szeretem a chaconne-t, s Purcell kifejezetten hátborzongató akkordjai, dallamvezetése újra megerősítette bennem a hitet, hogy az úgynevezett régizene nem hogy nem avult el, de inkább még mindig nagyon is modern, főleg, ha akadnak olyan előadók, akik tudják, miként közelítsenek az ilyen művekhez.

És szerencsére akadnak. Itt van mindjárt Posvanecz Éva és Soltész István, két kitűnő barokkhegedűs, akik élő, izgalmas játékukkal nem hagyták lankadni a közönség figyelmét. Posvanecz Évát ezelőtt még nem volt alkalmam hallani, de a vasárnapi koncert alapján úgy érzem, feltűnően muzikális, nagy tudású művész, aki talán nem volt kifogástalan formájában ezen az estén, de mindenképpen jó volt hallgatni a játékát. Soltész István hegedűhangja minden alkalommal lenyűgöz, amikor hallom. Épp úgy, ahogyan kifejezőereje és természetessége. Úgy gondolom, egyike a legtehetségesebb régizenészeinknek.

Papp Rita neve már sok-sok éve bukkan fel rendszeresen a koncertéletben. Megbízható, simulékony, alkalmazkodó játéka szinte elrejti az együttesben. És bizony, continuojátékosnak lenni talán nem annyira látványos feladat, de nincs kizárva, hogy éppen arról lehet megismerni a jó csembalistát, hogy már-már észrevétlenül tölti fel, teszi dúsabbá, teljesebbé a hangzást.

Máté Balázs, az együttes művészeti vezetője és nagyszerű csellistája amolyan házigazdaként is működött azt est során. Néhány mondatban elmondta, mit fogunk hallani, mire érdemes figyelni a zene hallgatása közben, s mindezt olyan közvetlen, természetes stílusban tette, mintha mindannyian régi ismerősei volnánk. Zenélés közben valóban vezetőként működött, s nem csupán azért, mert mozdulataival ő irányított egy-egy tempóválasztást, tételkezdést, illetve lezárást, de csellózásával határozott, szilárd alapot nyújtott az Aura Musicale teljes építményének. Nagyon tetszett a continuojátéka Purcell g-moll triójában, ahol a mindössze néhány hangos, folyamatosan ismétlődő – s ezzel bizony kevésbé hozzáértő előadásban könnyen idegesítővé váló – chaconne-témát kifejezetten változatosan interpretálta.

Ha egy művész Bach szólószvitjéhez nyúl, az számomra azt is jelenti, meg akarja mutatni művészi egyéniségét, jellemét. Valamiféle összegzése, tömörítése mindannak, amit a zenéről gondol. Könnyen lehet persze, hogy Máté Balázsnak mindez meg sem fordult a fejében Bach csellószvitjével kapcsolatosan, én mégis úgy érzem, sok mindent elárult magáról. Elárulta például szenvedélyességét, vitalitását, robbanékonyságát, optimizmusát, intelligenciáját és találékonyságát. Interpretációja igényes volt és átgondolt. Ami nekem személy szerint kevésbé tetszett, az pusztán ízlésbeli kérdés: a lassú tételeket szívesen hallottam volna még lassabban, még elmélyültebben, s az ismétléseknek is örültem volta.

Vasárnap este tehát egy nagyszerű koncert fültanúi lehettünk, s bízom benne, hogy az Art Face Seven és a magyar muzsikusok együttműködésének eredményeképpen sok hasonló élmény vár a régizenei előadásmód kedvelőire az elkövetkezendő esztendőkben.