Korom és füst...

2000. március 24. - Kongresszusi Központ
Nemzeti Filharmonikusok
Dmitrij Alekszejev (zongora), Kolonits Klára, Wiedemann Bernadett, Gulyás Dénes, Egri Sándor, Bátor Tamás (ének)
Nemzeti Énekkar (Karig.: Antal Mátyás)
Az MR Gyermekkórusa (Karig.: Thész Gabriella)
Bánffy György (narrátor)
Vez.: Kocsis Zoltán
LISZT: Prometheus - nyitány
SZOKOLAY SÁNDOR: A Tűz Márciusa
SZKRJABIN: Prométheusz

A Nemzeti Filharmonikusok reprezentatív hangversenye a Tavaszi Fesztiválon elvileg a tűzről szólt, legalábbis a szórólap szerint.
A legnagyobb csábítás úgy szólt, hogy Szkrjabin műve először fog a szerző szándéka szerint, fényorgonával (a szórólap aranyos bakija szerint "fényorgiával") megszólalni.
Szkrjabin ötlete, ez a sajátos Gesamtkunstwerk, elég fontos része az életműnek. Minden lexikon és életrajz megemlékezik róla, és aki egyáltalán nem hallotta még az orosz szerző művét, a színek-fények iránti elkötelezettségéről tud. Valószínű, hogy sokan kifejezetten ezért váltottak jegyet erre a hangversenyre. A fényjáték a mű 1911-es ősbemutatóján meghiúsult, így a péntek esti előadás unikumnak, különleges élménynek igérkezett. Valójában én is ezen egy okból választottam a Kongresszusi Központot a Zeneakadémia helyett.

Nem is annyira csalódást, hanem már-már ingerült dühöt éreztem tehát, amikor a koncert elején a "technika ördögére" hivatkozva bejelentették, hogy fények ma sem lesznek. Van, ahol ilyenkor visszakérik a belépőjegy árát. A közönség viszont - legalábbis ekkor még - a helyén maradt.
A Liszt és a Szkrjabin mű között aztán további érthetetlen rendezésbeli bakik fárasztottak. A két opusz között nagyon-nagyon hosszúra nyúlt, amíg sikerült átrendezni a pódiumot. Ehhez az egész zenekarnak le kellett vonulnia, csak a Liszt műben is - némán - jelen lévő kórus maradt a helyén. (Nem értek ugyan hozzá, de ha ők előre helyet tudtak foglalni a koncert előtt, és kivárni sorukat, akkor nem lehetett volna a zongorát is még a koncert előtt betolni középre?)

Mindennel együtt mégiscsak Szkrjabin Prométheusza bizonyult az est "fénypontjának" (hogy stílszerűek legyünk). A darab fényjátékok nélkül is működőképes maradt. Sajnálom, hogy nincs összehadonlítási alapunk, nem tudni, hogy mindehhez mennyit tett volna hozzá a fényorgona.
A második félidőre maradt Szokolay nagyszabású oratorikus kompozíciója. A tűz márciusát - a legendárium szerint - szerzője az 56-os forradalom áldozatai tiszteletére írta. Meglehet. Nincs élő ember, akinek mértékadó véleménye lehetne arról, hogy munka közben mire gondolt a komponista. A közönség idősebb tagjai viszont, akiknek még részük volt a tanácsköztársaság évfordulójára rendezett rituálékban, egyértelműen felismerhették a szöveget is, meg a hangvételt is. (Nota Bene: Ady címadó verse is elmaradhatatlan része volt az akkor szokásos happeningnek.)
Ez persze önmagában nem volna baj. Sok jó darabot ismer a zenetörténet, melyek keletkezésének okát és körülményeit ma már teljességgel homály fedi. Sajnos ezúttal a koncert második félideje kissé túl hosszú és túl hangos volt nekem. (Leszámítva mondjuk Bátor Tamást, akinek hang-volumene egyszerűen elégtelen a szólószerephez, és nem csak ilyen nagy zenekartól kísértetve. Nem lepődtem volna meg azon, ha a narrátor megszánja, és átengedi neki a mikrofonját.) Szokolay Sándornak nem sok művét ismerem, de azok alapján nem gondoltam volna, hogy fiatalkori (1958-as) műve ilyen bombasztikus - és semmitmondó.

Aztán szép csöndben, a közönség sor végén ülő részéből kezdtek többen kisettenkedni. Hangversenyen igen régen láttam ehhez hasonlóan szomorú jelenetet.