Kónya István és Buda Ádám lantestje a Várban

2004. június 6. - Budapesti Történeti Múzeum
Buda Ádám (ének, tekerőlant, koboz)
Kónya István (reneszánsz lant)

\"Cronica\" - Balassi emlékműsor
BALASSI, TINÓDI, BAKFARK és kortársaik - Magyar reneszánsz udvari zene

A régizenei előadásokkal kapcsolatban szívesen emlegetik az autentikus jelzőt, és sokszor minőségi mércének is tekintik, hogy egy produkció kellően autentikus-e, vagyis: megfelel-e egy nehezen (vagy egyáltalán nem) ellenőrizhető, leginkább feltételezett (a mű korabeli előadására vonatkozó) követelményrendszernek. Jelen esetben nehéz lenne számon kérni az előadókon a korhűséget. Tudjuk, hogy a históriás énekeket általában lanttal, kobozzal kísérték, de azt az esetek többségében legfeljebb sejtjük, hogy melyik szöveghez melyik dallam tartozott. Ez egyáltalán nem baj, hiszen így számtalan variációs lehetőség adódik a művész számára, melyeknek csak fantáziája (és a szöveg prozódiája) szabhat határt.

Ezért az autentikusságot másfelől közelíteném meg. Talán nem véletlen, hogy a lantesteket nem a Zeneakadémián rendezik. Kónya István megtalálta a tökéletes helyszínt az előadásokhoz. Amint átlépjük a Történeti Múzeum kapuját, időutazás kezdődik. Amíg a koncert helyszínéhez, a Gótikus teremhez érünk, századokat haladunk visszafelé az időben, végül Mátyás király udvarában találjuk magunkat. (NB. lehetne Zsigmond udvara is, de a reneszánsz mégiscsak Mátyás nevéhez kötődik Magyarországon.)

A terem olyan kiváló akusztikával rendelkezik, hogy felesleges bármilyen technikai hókuszpókusz, egy szál lant vagy koboz hangja önmagában is tökéletesen megtölti a teret. Ugyanez vonatkozik az énekhangra. Persze nem is illene ide semmi, ami a 21. századra utal.
Tehát, ha valamitől autentikus lehet egy lantest, akkor az a helyszín. Ez a terem már létezett Tinódi életében is, így akár ő maga is játszhatott itt annak idején. A lantos és az énekes adott, a többi fantázia kérdése. Akinek kedve van hozzá, elképzelheti, hogy egy korabeli lakomán vesz részt, melyet táncmulatság tetőz be.

Soha olyan közel nem állt egymáshoz zene és irodalom, mint ebben a korban. És hogy a két művészeti ág nem szakadt el végleg egymástól, arra nem is kell több bizonyíték: elég körülnézni a 20. század irodalmában, pl. József Attila versei között, amelyek szinte kiáltottak a megzenésítés után - nem is hiába.

A műsorválasztást a Balassi-emlékév indokolta (a nyár folyamán nem ez lesz az egyetlen Balassi köré építkező koncert a Várban), de reneszánsz költőnk mellett helyet kapott Tinódi, a kor legismertebb históriás dalnoka és az Európa-hírű lantos, Bakfark Bálint is. Nem maradtak ki a külföldi (itáliai) szerzők sem, akik annak idején jelentős számban fordultak meg Mátyás király udvarában.

Az egyes darabok között rövid ismertetőket hallhattunk a korról, a szerzőkről és a művekről. A prózai betéteket a két művész igyekezett rövidre fogni, bár talán ennél többet is kibírt volna a közönség, hiszen nem mindenki perfekt a magyar reneszánsz zenéjéből, irodalmából, és meg merem kockáztatni, hogy Balassiról sem lenne nehéz újat mondani a nem szakmabeli közönségnek.

Tinódi históriái között - elmaradhatatlanul - megszólalt az Egri históriának summája, Buda Ádám előadásában, de helyet kaptak más, kevésbé közismert históriás énekek is.

Bakfark Bálint lantfantáziáit hallgatva érthetetlennek tűnik, hogy lantosunk művei miért nem kapnak nagyobb figyelmet, hiszen olyan szerzőről van szó, akit bátran meg lehetne/kellene mutatni a világnak; az annak idején önerőből kivívott ismertséget az utókornak kötelessége (lenne) ápolni.

450 éve született Balassi Bálint. Róla mindig csak a kötelező tisztelet hangján szólunk, anélkül, hogy valódi értékével tisztában lennénk. Nem csupán az első jelentős magyar nyelven alkotó költőt tisztelhetjük benne: ha kicsit olvassuk is a műveit, és - leemelve a piedesztálról - meglátjuk benne az embert, akkor kiderül: amellett, hogy nem mindennapi személyiség volt, költőnek sem volt utolsó. Az évforduló remek alkalom - fedezzük fel magunknak Balassit!