Komolyfelhők (A Danubia Zenekar a Körképen)

2008. február 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Kautzky Armand – narrátor
Vez.: Héja Domonkos

WAGNER: Parsifal – előjáték
SÁNDOR LÁSZLÓ: Felhők
MENDELSSOHN: V. („Reformáció”) szimfónia

Ha már a tavalyi Szimfonikus Körkép Momus-beszámolóiból sajnálatosan kimaradt, idén juszt is megkapja a megérdemelt figyelmet a Héja Domonkos vezette Óbudai Danubia Zenekar, mely tavaly nyáron kapott új nevén vasárnap este adott emlékezetes koncertet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, az említett koncertsorozat keretében.

Mindjárt egy igen nehéz számmal, a Parsifal-előjátékkal indította az estét a gárda, szép, érett hangon bemutatkozó vonósokkal, őszinte szavú fafúvókkal. Héja jó tempókkal dolgozik, nem rohanja le a darabot, mint más magyar karmesterektől hallani, s nem is veszi hipnotikusan lassúra a tempót, a mű (jóllehet valójában csak műrészlet) egységét, folyamatosságát végig biztosítani képes. Talán kicsit élesebb hangú indításokat és szigorúbban ellenőrzött belépéseket várnék, valamint nagyobb alkalmazkodóképességet a belső szólamokban, de a nagy forma ereje és a darab sugallta méltóság és áhítat így is kinyerhető volt.

A zenekar nem ment messzire a kötelező „kortárs magyar mű” bemutatásáért. A szerző, Sándor László maga is tagja az együttesnek, Felhők című munkája (műfaját tekintve: szimfonikus ballada) pedig a 2005-ös József Attila Zeneszerzői Verseny első díjas alkotása. A Felhők hamisítatlan programzene; alapját gonddal összeválogatott József Attila-versidézetek adják, s éppen ezért tartozik hozzá egy lírai-prózai bevezető, melyet vasárnap Kautzky Armandtól hallhattunk.

Számomra igen izgalmas műként rajzolódott ki a mintegy félórás nagyzenekari kompozíció. Stílusa félreismerhetetlenül a modernizmus eszköztárából merít, kibővített ütőszekciót, zongorát, cselesztát is alkalmazva. A két hang váltakozásából álló felhőmotívum kíséri végig a darabot, a vonuló felhők szemlélik a földi objektumokat: vár, város, gyár, falu.

Érzékletes, kifejező zenei képek követik egymást, jó hangszerelési ötletek, tetszetős, effektusgazdag témák jellemzik a magabiztosságot és erőt sugárzó kompozíciót. Ízei, hangulatai megkapóak, éles gesztusai hatásosak, szerkezete arányos és jól követhető. A nyelvezetében is természetesnek és közérthetőnek ható szerzemény így is számos zenei stíluskísérlet szerves rétegeiből építkezik. A „szimfonikus ballada” legnagyobb nyereségét azonban magam abban látom, hogy mozgalmasságot, nyugtalanságot sugárzó formanyelve példás összhangot teremt József Attila lírájának esztétikai tapasztalatával, nem pusztán illusztrálva, de megvilágítva, nem magyarázva, inkább kibontva, nem egyszerűen hangokba öntve, de valóban interpretálva azt.

A szünet után megszólaló Reformáció szimfónia (Mendelssohn műve mintegy kacsintás a Parsifal-előjátékra) is egy jó formában, kedvvel muzsikáló zenekart mutatott. A vonóskar ugyanabban a tiszta, mosolygós tónusban játszott, amit már a koncert legelején is hallani véltem, majd a fa- és rézfúvók is követték a jó példát; az Allegro vivace tétel – elsősorban nekik köszönhetően – különösen tetszetősen sikerült.

A Danubia Zenekar előadásában Mendelssohn szimfóniájának a klasszikus arcéle domborodott ki markánsabban, a mű romantikus oldala inkább alkalomszerűen mutatkozott. E dirigensi koncepció mentén az előadás egységes, jól felépített maradt; Héjára inkább a mértéktarás, a jó arányérzék a jellemző, mellyel biztos egyensúlyban tartja a produkciót. Egyensúlyban, akár a hangszercsoportok viszonyáról, akár a klasszikus forma hagyományos arányosságáról van szó: a témakidolgozásban nem vesznek el a hangszínek, a felütések tiszta intonációról mesélnek, s a kóda is gondos kivitelezéssel szólal meg. Héja Mendelssohnját egyaránt jellemezte a részletekre való odafigyelés és a szabatos formateremtés, távol minden esetlegességtől vagy blazírt rutintól.