Kocsis Zoltán szólóestje

2007. január 3.
Zeneakadémia

Kocsis Zoltán - zongora

HAYDN: D-dúr szonáta, Hob.XVI: 19
g-moll szonáta, Hob. XVI: 44
e-moll szonáta, Hob. XVI: 34
LISZT: Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár
CHOPIN: cisz-moll polonéz, Op.26/1
cisz-moll keringő, Op.64/2
a-moll keringő, Op.34/2
b-moll noktürn, Op.9/1
g-moll mazurka, Op. posth. 67/2
Desz-dúr mazurka, Op.30/3
f-moll keringő, Op. posth. 70/2
Asz-dúr polonéz-fantázia, Op.61

Január első napjainak immár évek óta biztosra vehetően bekövetkező nagy zenei eseménye Kocsis Zoltán szólóestje a Zeneakadémián. Jó kezdése az évnek, tele is a nagyterem rendesen, tényleg majdnem minden széken ülnek, amikor a művész megjelenik a pódiumon. Amelyik hely még szabad, arra még akkor is folyik a nyomulás - persze, hogy sorok közepén vannak -, amikor megszólalnak a D-dúr szonáta első hangjai. Ami a többiek számára azt jelenti, itt még csak bemelegítés folyhat, lassú az átállás az ünnepi koncerthangulatra.

Három Haydn-szonáta az első részben. A D-dúr nem is túl érdekes mű, vagyis zenetörténeti értékei nem igazán tükröződnek koncertpódiumon. Az előadás azért volt izgalmas, mert annak ellenére, hogy ez a viszonylag korai alkotás még kevés előadási jelzéssel lett lejegyezve, (a szerző elsősorban csembalóra, vagy talán a korai, kisebb lehetőségekkel rendelkező fortepianóra számított,) Kocsis mégis úgy játszott, mintha Haydn későbbi, nagy zongoraszonátáira jellemző, gazdag dinamikai és kiegészítő jelzései álltak volna a kottában.
Tehát haydnos volt, a stíluskörön belül maradt az előadás, csak annyi többletet kapott a kivitelezés, amennyit a modern zongora a maga nagyobb volumenű lehetőségeivel mindenképpen hozzáad.

Ugyanez mondható el a g-moll szonátáról is. Itt is megfigyelhető volt a zongora adta gazdag lehetőségek kihasználása, amely annyiban igenis hasonlított a fortepiano tulajdonságaira - lásd Ljubimov nyári, soproni koncertjét -, hogy a dinamikai változások nagyon is eltérő hangszínbeli változtatásokkal jártak együtt, főleg a piano futamok tudtak szinte zongorán túli puhaságú hangszínnel megszólalni.

Zavarba ejtő volt viszont az e-moll szonáta, túlpörgetett gyorsaságú tételeivel. Lehet, hogy a két szélső tétel felirata Vivace és Allegro molto, de ehhez a tempóhoz, hogy az időbeli arányok ne boruljanak, az Adagiót is szinte Andantévé kellett fokozni, ami a harmincketted-futamokat tette gyorstételbe illővé. Az első tétel ily módon nem igazán volt értelmezhető, a záró rondó pedig már Haydntól idegen mértékű agogikai, dinamikai kontrasztokat kapott.

Nemrégiben zenekaron hallhattuk a Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár című legendát. Most a zongoraváltozat szólalt meg, nyilván célzatosan. Mintha a zongorista-hangszerelő-karmester oda-vissza szeretné igazolni magát. Zongorán azt bizonyítani, itt is létrehozható sok-sok hangszínbeli árnyalat. Nem mintha eddig ez nem lett volna hallható nála, de a hangszínvarázslás most mintha vezérlő erővé lépett volna elő. Ebben a műben a szinte brutális, zongorahúr-szaggató virtuozitás dominált, amivel a háborgó tengert kell megjeleníteni, emellett bemutatva, milyen rétegekből, hogyan épül fel a mű, hogyan transzformálhatók zongorára a hangszínek, a zenekari dinamika. De az is érdekes, hogy ami egy zenekarnak mégiscsak könnyebben megy, zongorán mennyivel nagyobb \"munka\". Ha ez a munka sikeres, megvilágító erejű előadás részesei lehetünk: azok voltunk.

Gyakori, szinte alig követhető dinamikai-hangszínbeli váltások, belső, vagy eddig jelentéktelennek gondolt szólamok, motívumok talán nem is mindig indokolt, de hatásos forte kiemelése, a pianók álomszerűen megfogalmazott puhasága jelent meg újra a Chopin-darabokban. Bár a cisz-moll keringő sokszor homályosnak, összemosottnak tűnt, az egész blokk együtt az évtizedekkel ezelőtti kereső-kutató, nem a legkitaposottabb utakon haladó zongoristát mutatta. Ő volt az első itthon, aki a keringőket az újnak számító urtext kiadásból kezdte játszani, némely maradiak rosszallásával kísérve.

A második rész másik nagylélegzetű darabja a Polonéz-fantázia volt, talán az a Chopin-mű (vagy egyáltalán zongoramű), amely a leggyakrabban szerepelt az elmúlt években zongora-szólóestek műsorán. Éles felütéssel, viszonylag lassabb tempóval indult a nagy akkordfelbontás az elején, és ismét szinte a magfoghatatlan puhaságú polonéz téma bemutatása jött. Majd természetesen virtuóz és mélyről feltörő erejű volt a középrész, és jött a visszatérés, a nagy akkordfelbontás visszatérése, amelyben egy hirtelen forte váltás adta a változatosságot. Olyan megfogalmazása volt az egyik legjelentékenyebb Chopin-műnek, amely a sok változat közül a legemlékezetesebb marad.

Lehetnek vitatható momentumai egy-egy Kocsis-koncertnek, amelyben bizonyos megoldásokat, - hacsak a slamposan bennünk élő hagyományaink miatt is - bírálunk. Mégis, látható, hogy egy olyan előadóművészi életmű felépítése folyik, amelyben a standard repertoár darabjai is úgy szólalnak meg, hogy a befogadó rákényszerül, hogy újraalkossa a benne élő korábbi képeket. Kocsisban ily módon kapcsolódik eggyé alkotó, hangszeres és vezénylő tevékenység.