Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok koncertje

2003. november 24.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Alexander Toradze - zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

\"Olyan daraboknál, amelyek bővelkednek metrumváltásokban, természetesen lehetetlen a szó klasszikus értelmében vett karmesteri tevékenység nélkül operálni, de szólókban vagy olyan vonós együttállásoknál, ahol a vonós hang kiteljesedését a metrika erőszakolása akadályozná, ott bűn nem hagyni őket zenélni.\"
(Kocsis Zoltán, Muzsika, 2002. május)

A Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán 1997 óta íródó sikertörténete vitathatatlan. Elég csak a zenekar játékát, a zenészek felkészültségét, a hangszerek állapotát megfigyelni, és máris meggyőződhetünk arról, hogy ma nem sok szebben szóló zenekar van kis hazánkban. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mai magyar zenekarok hierarchiájában az NFZ mindenképp az első helyek valamelyikét birtokolja. Persze a dolog anyagi része már más lapra tartozik, abba most inkább ne menjünk bele...

Kocsis Zoltánt, a kiemelkedő tehetségű zongoraművészt, és - mostanság egyre gyakrabban -karmestert mindezidáig sohasem hallottam vezényelni, ennek ellenére személy szerint már régóta kialakult képpel rendelkezem róla. Ennek egyik, ha nem a legfőbb forrását a különböző sajtóorgánumok valamint a művész kinyilatkoztatásai adják, amelyek egy bonyolult, igényes, és talán éppen ezért igen gyakran öntörvényű ember képzetét keltik. Nyilvánvaló, hogy mindezeket a benyomásokat nem lehet \"otthon hagyni\" útban a Zeneakadémiára, így hát a zenekar és a művész kénytelen volt mindenféle előítéletekkel és skrupulusokkal megküzdeni. Jelentem: nagyrészt sikerrel tették.

Már a kezdet kezdetén valami olyasmi történt, ami legalábbis figyelemfelkeltő: Haydn Medve-szimfóniája ritkán hallható élettel teli és virtuóz előadásban szólalt meg. Ehhez persze pontos dinamikai és ritmikai váltások kellettek, amelyek egyértelműen Kocsis végiggondolt koncepciójának voltak köszönhetők. Az ekkor még kis létszámú együttes igazi intim kamarazenekari hangzást produkált, lám, ilyet is lehet hallani az óriási apparátust felvonultató művek között.

A koncepció, a ritmikai variációk sokfélesége Prokofjev 3. zongoraversenye esetében is tetten érhető, kivált egy olyan zseniális zongorista közreműködésével, mint Alexander Toradze. A grúz művész szinte megbabonázta a hangszert, a nem éppen kezdő zongoristák ujjgyakorlatának szánt szólamot gyermeki egyszerűséggel, mégis ördögien szólaltatta meg. Némely futam hallatán, a művész könnyed játékát látva bizony már a mosoly is kiült egyik-másik néző arcára a hitetlenség bizonyítékaként.

A hangverseny második részében Beethoven III., Eroica szimfóniája csendült fel. A három programrész közül talán ez sikerült a legkevésbé, ez az előadás sokszor a túlzott kidolgozottság nyomait viselte magán. Ami a Haydn-műnél még oly imponálónak tűnt, az itt bizony néha zavart okozott: az volt az ember érzése, hogy a karmester gyakran nem hagy elég szabadságot a zenészeinek. Erőteljes, néha kissé túlságosan agresszív volt Kocsis megközelítése, ami kétségkívül benne van a műben.
Sok minden egyéb mellett.