Kocsár Miklós szerzői estje a Zeneakadémián

2004. március 9.
Zeneakadémia
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Nemzeti Énekkar
Szűcs Máté - mélyhegedű, Meláth Andrea, Busa Tamás - ének
Vez.: Kocsár Balázs

KOCSÁR MIKLÓS:
Metamorfózisok
Concerto lirico - mélyhegedűre és zenekarra
Az éjszaka képei - oratórium

Szinte napra pontosan egy éve kezdődött az a sorozat, mely számtalan hangversenyen keresztül kívánt tisztelegni a hetvenedik születésnapját ünneplő Kocsár Miklós előtt.
A különböző ünnepi hangversenyek műsorát természetesen minden esetben a helyi hangversenyterem, illetve a rendelkezésre álló előadói apparátus határozta meg. Így többnyire kórus- és kamarazenei művek szólaltak meg. Ez persze már azért sem meglepő, mert Kocsár évek óta a legtöbbet foglalkoztatott/énekelt kórusszerző.

A Magyar Rádió hangversenye részben a Zeneakadémia nagytermének méretéből, részben a rendelkezésre álló szimfonikus zenekar jóvoltából lehetőséget teremtett, hogy az életmű nagyzenekari terméséből is ízelítőt kaphasson a meglehetősen nagyszámú közönség.
Három mű, három zeneszerzői korszak, több mint húsz év. Ez jellemezte a hangverseny műsorát.

Az Átváltozások (Metamorfózisok) 1979-es datálású, a lengyel iskola hatását magán viselő, de az anyagokkal nagyon is természetesen bánó, mondhatni gördülékeny kompozíció. A mindig más alakban megjelenő zenei anyag olyan árnyalt hangszínkavalkádot vonultat fel, ami egyrészt ügyesen elrejti a hallgató elől magát a formát, másrészt biztosítja az állandó frissességet. Keletkezési sorrendben haladva a Juhász Ferenc soraira 1988-ban komponált Az éjszaka képei c. oratórium következik. A nagyzenekart, énekkart és két szólistát felvonultató reprezentatív ópusz mindenekelőtt hatásos alkotás. Kocsár jó dramaturgiai érzékkel váltogatja a lírai tonális pillanatokat, és az akár az alleatoriáig elmenő szabad, gyors, expresszív területeket.

A két szólista közül Meláth Andrea hangja most sem okozott csalódást, viszont Busa Tamást többször láttam énekelni, mint hallottam. Nem tudnám eldönteni, hogy hangjának - hogy finoman fejezzem ki magamat - háttérbe szorulása a kissé vastag hangszerelés hibája, vagy egyszerűen kevés a voce vivőereje. Számomra a legemlékezetesebb pillanatokat a kórustételek jelentették.

2000-ben készült az este legnagyobb meglepetése - és egyben leghangosabb sikere is -, a Concerto lirico. A lírai cím háromtételes brácsaversenyt takar. A kiszenekari kíséretes versenymű új, instrumentális területen számomra ismeretlen oldalát mutatta meg a szerzőnek. Miközben zenei nyelvezete letisztult, megmaradt tipikusan Kocsár-zenének. A \"sikerre ítélt\" concerto avatott előadó kezébe került Szűcs Máté személyében. Régen hallottam már ilyen remek, egyszerre virtuóz és hihetetlenül bensőséges brácsázást. Szűcs kezében a hangszer egy kvinttel letranszponált hegedűvé vált. Hangja feszült hegedűhang, mely egy pillanat alatt képes elsötétülni, amint a mélyebb regiszterekbe vált. A második tétel variációsorozatáért már önmagában is érdemes volt nekivágni az esős városnak.

A zenekar az egész este tisztességesen magas színvonalon teljesített. A karmesteri pálca nem nagyon lehetett volna avatottabb kezekben, mint Kocsár Balázséban. Precízen, hókuszpókuszoktól mentesen, valami nagy-nagy biztonságot és ebből fakadó nyugalmat sugározva vezette végig az előadókat a hangverseny valamennyi műsorszámán.