Klasszikus szaxofon - Branford Marsalis koncertje

2005. október 5.
Művészetek Palotája
Branford Marsalis - szaxofon
Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Vez.: Ligeti András

RAVEL: La Valse
VAUGHAN WILLIAMS: Oboaverseny
MAHLER: Gyermekgyászdalok - 2. dal
DEBUSSY: A tenger
IBERT: Concertino da Camera
DEBUSSY: Rapszódia zenekarra és szaxofonra

Nem ritka, hogy jazz előadók a klasszikus zene területén is megpróbálják kiteljesíteni magukat. Benny Goodmannek Bartók írt, és az újabb példák közül sorolhatjuk Keith Jarrett, vagy éppen Branford öccse, Wynton Marsalis nevét.

Mint Branford a sajtótájékoztatón elmondta, kissé kezdte már megelégelni a jazz állandóan visszatérő elemeit, ezért is kezdett el hét évvel ezelőtt komolyan foglakozni a komolyzenével. Persze nincs könnyű helyzetben, aki szaxofonon klasszikust akar játszani, főleg szólistaként. Bár Adolphe Sax már az 1840-es években feltalálta a szaxofont, úgy, hogy klarinétfúvókát erősített oboatestre, és az egészet fémből alakította ki, hangszere még azzá a szinte unalomig erőltetett jazz instrumentummá is csak a múlt század harmincas éveiben kezdte kinőni magát, aminek ma ismerjük.

Vagyis, ha valaki felteszi magában, hogy ezen a hangszeren koncertező szólista lesz, a néhány valóban klasszikus mű mellé átiratra alkalmas opuszok után kell néznie. Marsalis most az oboaversenyek között talált egyet - amely különösen megtetszett neki - alkalmasnak arra, hogy szoprán szaxofonján előadja. Így került a műsorba Vaughan Williams műve.

A zenekar számára bemelegítésnek tekinthető Ravel La Valse után ez került sorra. Mint az a sajtótájékoztatón kiderült, a koncerten a mű ilyenformán való előadásának ősbemutatóját hallhattuk. A szoprán szaxofon hangja az első pillanatokban a mélyregiszterben az angolkürtére emlékeztetett, a magasban pedig inkább klarinétra, így jól érezte meg a művész, hogy alkalmas az oboaművek átvételre, de - mint mondta - ez inkább azért van, mert a a két hangszer hangterjedelme azonos.

Amúgy az oboánál mozgékonyabb és hajlékonyabb hangú hangszer előadójától is virtuozitást és kifejezetten jó állóképességet kíván a mű. A szólistát egyébként csak vonós kamarazenekar kíséri. Mint azt - szintén a sajtótájékoztatón - megtudhattuk, a mű végleges betanulása tulajdonképpen itt Budapesten történt, Ligeti András hathatós segítségével. Ez látszott is a karmester gondosságán, ahogy figyelmesen kiütött mindent, nyilván nem zenekara, hanem Marsalis számára, aki figyelmesen tartotta a kontaktust vele.

Ettől függetlenül játéka nem volt óvatos - annál azért muzikálisabb, hogy a hétévi gyakorlás ne hozta volna olyan színvonalra, hogy ez nyomot hagyjon játékán. Egy-két kissé megcsúszott hang és az egyik gyors futam pici megingása jelezte csak: még nincs a vérében a szólam. Ettől függetlenül gyönyörű hangon muzsikált, a legmagasabb hangok is tisztán, szép hangszínnel, szépen formált dallamok részeként szólaltak meg.

Kevésbé sikerült a Mahler-dal előadása, ez talán annak is köszönhető, hogy az énekhang-szaxofon megfeleltetése már nem olyan egyszerű. Már rögtön az első hangot elég jelentős felcsúszással sikerült csak megfogni, és az intonálás végig mutatott egy kis magasba húzást, és valahogy hangszínben sem sikerült azt hoznia, amit a dal hangvétele kívánt volna.

Ibert Concertinójában kaptuk azt meg végül, amit a leginkább vártunk. Az 1934-ben keletkezett alkotás már tartalmazott jazzes ritmikai, dallami elemeket, bár csak óvatosan, inkább csak utalásképpen. A zenekar is jóval felszabadultabban kísérte a szólistát az egyébként szabályos háromtételes versenyműben, amely zenei világában a nagy francia újtó elődöket vette alapul. Itt már előkerült az alt szaxofon, és az ezzel társított jazzesebb hangképzés, a majdnem röcögős vibrátó is, persze ízlésesen, muzikálisan. Nem hinném, hogy a Vaughan Williams- vagy a Mahler-darabokban azért nem volt ilyen, mert Marsalis olvasta Norrington cikkét, egyszerűen csak természetes zenei érzéke és jó ízlése óvta meg attól, hogy ott ezzel az eszközzel éljen.

Gyakorlatilag ugyanilyen előadásban hangzott el a Debussy-rapszódia is a végén, ismét igazolva a műsorrend változtatásának helyességét.

Ráadásként a zenekar egyik bőgősének pengetős basszuskíséretével - természetesen - két jazz improvizációt kaptunk. Az első volt az érdekesebb, ebben a Szomorú vasárnap dallamfoszlányait lehetett felismerni - ismét csak a művész jó ízlését dicsérte, hogy nem szólaltatta meg a triviális dallamot egészében, valamint felismerhető volt a klasszikus variációs műveket idéző tagolás is, komolyzenei fordulatokkal.

Mindkét ráadást józan hosszúságúra vette, jelezvén, nem arról van szó, hogy a közönség azon részének akart volna kedvezni, amely csak azért jött, hogy végigszenvedvén a komoly műveket, a végén ezekre tombolhassa ki magát. Nem, ez valóban egy elszánt klasszikus zenész teljes értékű produkciója volt, kisebb zökkenőkkel, a végén két könnyed ráadással, Brahms Magyar táncok helyett jazz improvizációval. Bobby McFerrin után Branford Marsalis - a zenekar kezdeményezései eddig jól sültek el.