Klasszikus - Schiff András Beethoven-sorozatának 6. koncertje

2006. március 12.
Nemzeti Hangversenyterem
Schiff András - zongora

BEETHOVEN:
Nr.22 F-dúr szonáta, Op.54
Nr.23 f-moll szonáta, Op.57 (\"Appassionata\")
Nr.24 Fisz-dúr szonáta, Op.79
Nr.25 G-dúr szonatina, Op.79
Nr.26 Esz-dúr szonáta, Op.81a (\"Les Adieux\")

Öt Beethoven-szonáta jutott a hatodik részre, és úgy jött ki a sor, hogy nem kellett rendezgetni őket, maradhattak keletkezésük sorrendjében. A nem sokszor hallható F-dúr szonáta talán csak akkor szólal meg, ha valamely zongoraművész az összes szonátát lemezre vagy koncertműsorba veszi. (Richternek például van felvétele belőle.)

Már ennek a szonátának az előadása során előlegezte Schiff András mindazt, amit végeredményben az egész este során hallhattunk tőle, maguknak a műveknek minél teljesebb megmutatását, anélkül, hogy az előadó oly módon kerülne előtérbe, hogy érdekesebb akarna lenni azoknál. Tehát szó sem volt az egyébként azért sem zeneileg, sem technikailag nem jelentéktelen mű \"feltupírozásásról\". Nem olyan alkotást hallottunk, amelyikben a szerző az eget ostromolja, de sok olyan részlet van ebben a szonátában is, amelyhez csak pont olyan komoly odaadással lehet közelíteni, mint bármelyik másikhoz - és ez itt meg is valósult.

Teljesen más kategória az Appassionata. Itt azután tényleg van játszani való, és ezért nagyon is ismert. Jut tér az eget ostromlásnak is az utolsó tételben, de itt is megfigyelhető volt a kontrolláltság: félelmetes energiák szabadultak fel a zongorista kezei alól, de sohasem szabadultak el. Ez a következetesen megválasztott, a zenei anyaghoz és a többi tételhez is igazított tempóból is következett. Természetesen ehhez maximális pianistaképességek is kellenek: felmérni a játszanivalót, majd meghatározni, hogyan hangozzék el, és ezt aztán az elképzelésnek megfelelően meg is valósítani.

Előtte a variációs lassú tételt hallhattuk, amely klasszikus megformáltsággal késztetett megkülönböztetett figyelemre, érzékeltetve a témát, de azt is, hogyan származnak belőle a változatok. Az első variáció különösen érzékeny megformáltsága volt emlékezetes itt. Az első tétel pedig nem valami meghatározhatatlan homályból indult, hanem - ahogy a kísérőfüzet interjújában megjegyzi Schiff - a tizenkét nyolcados karakter szem előtt tartásával, aminek pontosan ezt kell eredményeznie: egyfajta körvonalazottabb dallamformálást.

Szünet után az elmaradhatatlan zongoraváltás Steinway-ről Bösendorferre. Szokatlan hangnemben, Fisz-dúrban szólalt meg a Brunswick Terézbe szerelmes Beethoven, visszavezetve egy életközelibb világba, amit maga az előadás is erősített, ismét csak azt tartva szem előtt: a hangvétel magában a zenei megfogalmazásban legyen benne, ne az előadás \"finomkodásaiban\".

Érdekes színfolt a G-dúr szonatina - maga Beethoven nevezte így -, amely azonban csak inkább egy Haydn- vagy Mozart-szonáta módján könnyedebb mű, a látszólagos egyszerűség mögött is gazdag világ tárul fel. Semmiképpen sem csak egy olyan alkotás, ami fölött akár az előadó, akár a hallgató átsuhanhat a következő megmérettetés, a francia ragadványnévvel, \"Les Adieux\"-ként közismertté vált szonáta felé vezető úton. Érdekes módon utalt erre az a gesztus is, hogy Schiff, aki nem hagyta el a zongorát a műsorszámok között, itt még a tapsnak sem hagyott helyet. Az utolsó ütem szünetét kitartotta felemelt kézzel, majd attacca vágott bele az új szonáta Esz-dúrjába.

Beethoven kifejezetten dühös volt, amikor a kiadó némi sznobizmustól vezérelve a német címet tudta nélkül lefordítva adta ki a szonátát, hiszen az pontosan Rudolf főhercegre utal, aki a napóleoni megszállás miatt kényszerült elhagyni Bécset. A \"Les Adieux\" elnevezés ettől függetlenül azért is pontatlan, mert ott a második tétel, ami a távollét fájdalmát, és a harmadik, ami a visszaérkezés örömét fejezi ki, persze semmiképp sem valami egyszerű hangfestő formában.

És itt is ügyelni kell a megvalósítás során arra, ne a kifejezés túlzásai ragadják el az előadót. Természetesen nem a \"csak azt játszani, ami a kottában van\" egyszerűsítő kitételéről van szó, hanem arról, hogy a kotta, és az abban rejtőző zene minél teljesebb megszólaltatása során megőrződjék egyfajta mértéktartás. A helyszín nagy mérete semmiképpen sem késztette tehát túlzó megoldásokra a zongoristát, a nézőkkel zsúfolt teremben (még itt is voltak színpadi ülések) pont olyan bensőséges hangulatot sikerült megteremtenie, mit a Zeneakadémián.

Az első ráadás Schubert Asz-dúr Impromptu-je (Op.142 No.2) hirtelen kissé gyorsnak tűnt, hallottam erre megjegyzést mástól is, de inkább arról van szó, hogy a slamposító hagyomány szellemében kevesen figyelnek a tempójelzésre: Allegretto. Ennek megfelelően táncosabb lett a pontozott és a staccatós negyedekkel teli főrész, de ennek fejében a hangzás volt visszafogottabb, kevésbé éles, a Schubert-korabeli zongorákat idézte, és a forte akkordok sem akartak meglepetés-effektusként működni.

Tulajdonképpen átvezetés volt ez a Haydn f-moll variációkhoz, amely Strém Kálmán emlékére hangzott el, mint az ő kedvenc darabja. Bármilyen műsor fő számaként szerepelhetne, de a jelentős alkotás jelentőségteljes megszólaltatása így is abszolút értékű műsorszámmá avatta Haydn remekét.