Kiugrott hősbariton, fülében koloratúrákkal (Don Pasquale / Pons, Miklósa)

2011. március 19.
Magyar Állami Operaház

DONIZETTI: Don Pasquale

Juan Pons, Miklósa Erika, Molnár Levente, Horváth István

*

Nagy kincset jelentenek az olasz operák buffó basszus szerepei. A nem túl nagy mélységet, ám annál több stílusismeretet, komédiás kedvet igénylő figurák kitűnő menekülési útvonalat biztosítanak az idősödő baritonistáknak. Persze ha Don Magnificót, Dulcamarát vagy Don Pasqualét egy Giuseppe Taddei, Maleczky Oszkár vagy Melis György énekli, azt nem is tekinthetjük szükségmegoldásnak.

Juan Pons, a 80-as, 90-es évek egyik vezető hősbaritonja sem kényszerből nyergelt át a komikus szerepkörre. Noha idén 65-ödször éri meg a krumplikapálást, a hangja megvan. Tavaly többek között az Otello, a Tosca, a Falstaff és a Gianni Schicchi bariton főszerepeit énekelte. Miklósa Erikával korábban is találkozhatott volna. Behozhatta volna őt zsákban, félholtan, üldözhette volna reménytelenül a bálban egy jelmez színe után kajtatva, bátyjaként belekényszeríthette volna egy érdekházasságba, ám mindez elmaradt. Helyette most Miklósa kergeti őt az őrületbe beláthatatlan magasságú trillázásával.

Ponsot valószínűleg művészi érdeklődése vezette Donizettihez. Mind komikus vénája, mind hangjának mozgékonysága megvan a szerephez. A magas részekkel természetesen nincs gondja, a mélyebb régióban is csak a Hadarókettős mély F-je szólal meg hozzávetőlegesen. Érdekesebb azonban testének mozgékonysága. Pons magas, korpulens férfi, aki azonban most jó pár kilót leadott. Az első felvonásban a várakozás izgalma szinte megfiatalítja mozdulatait. A menyasszony megérkezése után viszont alaposan eltúlozza a fiatalosságot, amitől nevetségessé, szinte gyerekessé lesz. A nász megkötése után, amikor Sofronia leckéztetni kezdi, kétarcúvá és kéthangúvá válik. Az indulat, a fölháborodás pillanataiban igazi hősbariton szólal meg, s egy Luna, egy Scarpia tartását látjuk. Amint azonban asszony megjelenik, kisegérré töpörödik, hangja pedig egy vénember selypegésévé. Leginkább az bosszantja föl, amikor az újasszony negédesen a fülébe koloratúráz.

Ahogy az ember közeledik az 50-hez, egyre jobban át tudja érezni Don Pasquale vágyát a csendre és a nyugalomra. Meggyőződésem azonban, hogy életkortól függetlenül támadás, ha valakinek egy méterről sivít a fülébe néhány háromvonalas f körüli hang. Az inzultusban épp az tetszik a legjobban, hogy operai, mint ahogy operaiak Pons hangváltásai is. Miklósa nagyszerű komika, briliáns koloratúrákkal. S ezúttal minél briliánsabban koloratúrázik, annál erősebb a komikus hatás. Szépen formálja a dallamíveket is, de szopránja a középregiszterben nem elég erőteljes és fűszeres.

Molnár Levente (Malatesta) épp annyira ordít, amennyire egy hangbirtokos fiatal baritonnak illik, egyébként jól bánik egészséges orgánumával. Horváth István egyenesen virtuózan énekli Ernestót, még magas c fölött is biztosan szólal meg. Bár a tavalyi Ory grófjához képest a voce itt leheletnyivel könnyebbnek tűnik az ideálisnál.

Ahogy így haladok előre az előadással kapcsolatos dicséretekkel, egyre kevésbé értem, miért is nem tetszett különösebben ez a kellemes Don Pasquale. Méltánytalan lenne Kocsár Balázst okolni, aki biztos kézzel, jó tempóban irányította az együttest - igaz, költészet nem áradt belőle.

Az Operaház vezetői büszkén kommunikálták, hogy a díszlet a legendás Fülöp Zoltán munkája, a jelmezeket Velich Rita Márk Tivadar régi tervei alapján rekonstruálta, Nádasdy Kálmán egykori rendezői instrukcióit pedig ifj. Palcsó Sándor próbálta kitalálni és közvetíteni az énekesek és a publikum számára. A Don Pasquale nem állítja különösebb dramaturgiai kihívások elé a tervezőt, nem is látom, mi az a kivételes érték, amit őrizni kell. Az előadás fékezett habzásának egyik oka azonban feltétlenül a szedett-vedett kiállítás. Aki az elmúlt 60 évben arra járt, az mind tervezett vagy rendezett bele egy kicsit. Az operaházi múzeum másik múmiája a Bohémélet 1937-ből, a Donizetti-darab 1949-ből származik. A mostani előadás is azt mutatja, hogy mindkettőt indokolt volna bebalzsamozni és (néhány felvétel formájában) a polcon megőrizni. A színház interpretációs műfaj, az a legizgalmasabb benne, hogy egy adott kor mit lát a darabban, hogy mit mutat meg belőle.

Alighanem ez a színházi helyzet is hozzájárult, hogy az előadás nem vált személyessé. Próbáltam megúszni a gregorozás közhelyét, ám nem lehet. Nem szeretném a ma nagy baritonját a tegnap nagy basszusával összemérni. Juan Pons kitűnően eljátszotta és énekével ábrázolta ezt az idősödő férfit, aki "bon uomo in fondo" (alapjában véve jó ember). Gregor Józsefből ez valahogy magából áradt, nem volt benne semmi játék, semmi alakítás.

Egy vérbeli Pasqualét onnan lehet fölismerni, hogy arcán a pofon mindig nagyobbat csattan, megaláztatása megfacsarja szívünket, s így végül a megbocsátásnak is katartikus a jellege. Ebből az élvezetes előadásból csak a könnycseppek hiányoztak. Azért nem ragyogott föl igazán.