Kis éji unalom (A Mendelssohn Kamarazenekar a Vajdahunyadvárban)

2010. augusztus 9.
Vajdahunyad vára

Mendelssohn Kamarazenekar
Claudi Arimany - fuvola
Kováts Péter (művészeti vezető) - hegedű

MOZART: Egy kis éji zene, K.525
VIVALDI: d-moll kettősverseny fuvolára és hegedűre, RV 514
DVOŘÁK: E-dúr szerenád, Op.22
CSAJKOVSZKIJ: Vonósszerenád, Op.48

A Mendelssohn Kamarazenekar igazi nyáresti műsor-összeállítással lépett a Vajdahunyadvár színpadára. Az égiek kegyességének köszönhetően sem eső, sem szél nem zavarta az estét, ami mostanában a szabadtéri előadásoknál már önmagában is sikernek tekinthető.

A koncert Mozart népszerű művével indult. Megvallom, nagyon régen hallottam már az Egy kis éji zenét, valahogy magamtól sosem jut eszembe. De talán jó is, mert most legalább ismét rácsodálkozhattam a szerző zsenialitására. Az első két tétel teljesen ismétlésmentesen zajlott, amiből levonhattuk a tanulságot: az ismétlőjel többnyire nem véletlenül van a kottában. A zene elvesztette arányait, kissé kapkodóvá, sutává vált, főként, hogy a zenészek már eleve gyors tempót választottak. Az első igazi jó érzésem a Menüett tételben volt, itt már kevésbé éreztem a hajszoltságot.

Vivaldi kettősversenye engem nem győzött meg. Érzésem szerint a szerző egy ilyen színvonalú darabot órák közti szünetekben írt meg az árvaházi lánykáknak, bizonyára tanulmányi célokból. A mű jócskán nélkülözi a fantáziát, sematikus blokkokból építkezik, meg merném kockáztatni, hogy unalmas. És ezen sajnos túl sokat az előadás sem tudott javítani, bár az tény, hogy a két szólista virtuózan, tisztán játszott, de ennél többet nem sikerült hozzátenni a darabhoz. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy Vivaldi zenéjét csak kiemelkedő zenei fantáziával rendelkező muzsikusoknak érdemes elővenniük, különös tekintettel a lassú tételekre. Másként a közönség hajlamos elunni magát.

Kicsit hasonló volt a helyzet Dvořák szerenádjával is. A darab igen sok szenvedélyességre ad lehetőséget, amit jelen esetben nem sikerült teljes mértékben kihasználni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a koncert erősítéssel ment, így egyáltalán nem biztos, hogy a színpadon ugyanaz történt, mint amit én a nézőtér közepén hallottam.

Szünet után Csajkovszkij Vonósszerenádja várt még ránk. Hasonlóképpen éreztem magam, ahogyan addig, azzal a különbséggel, hogy egyre jobban fáztam. Valószínű, hogy jobb lett volna a műsorszámok közül egyet feláldozni annak érdekében, hogy a többi kiforrottabb, átgondoltabb előadásban kerülhessen a közönség elé. Így talán a Mozart-mű sem lett volna olyan kapkodó a koncert elején, s a közönség sem álmosodik el annyira az est végére.

Mindent összevetve azonban úgy érzem, a Mendelssohn Kamarazenekar egy nagyszerű csapat. Kováts Péter kiváló hegedűs, és koncertmesternek is remek. Ha a hegedűszólam hangzásának nyersességén enyhítenének, az együttjátszás pontosságán pedig szigorítanának keveset, néhány sokkal ismertebb és felkapottabb magyar kamaraegyüttest is játszva maguk mögé szoríthatnának.