Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Kiri Te Kanawa dalestje

2007-11-19 19:04:00 - eszbé -

2007. november 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Kiri Te Kanawa – ének
Julian Reynolds – zongora

MOZART, STRAUSS, DUPARC, POULENC, GUASTAVINO, GINASTERA, WOLF-FERRARI, PUCCINI művei

Milyen volt a koncert? – kérdezik a rokonok, ismerősök egy-egy hangverseny után, és a választ általában egy mondatban meg is lehet fogalmazni. Általában igen, most azonban nem, noha tulajdonképpen pontosan olyan volt, amilyet előzetesen várhattunk. Tudván azt, hogy az új-zélandi énekesnő, aki istenáldotta hanggal, fantasztikus bájjal és színpadi kisugárzással rendelkezik, már három éve nem lép föl operaszínpadon; ismervén azt a tényt, hogy művészetük okán világsztár énekesek hozzánk csak akkor jutnak el, mikor már erősen leszálló ágban vannak, az ember nem számíthatott csodára. Nem is következett be. De legalább a koncert emelkedő színvonalat mutatott, igaz, volt is honnan.

Az elsőként felhangzott Ridente la calma sokkoló élménye után feleségemmel csak sandán összenézni voltunk képesek, pedig ezt követte még másik három Mozart-dal is. Utólag visszatekintve a műsorra, nem tudom, miért volt rájuk szükség. Mindenki jobban járt volna, ha helyettük még néhány Strauss, vagy mondjuk a programon nem szereplő, de teljesen beleillő Fauré-kompozíciókkal indult volna a koncert. Mert ezek a Mozartok ebben a formában csak átvészelhetőek voltak: némelyikük dupla tempóban szólalt meg, viszont mind a négy tele volt olyan pózzal, manírral, amiket késő romantikus dalok, operák kifejezetten megkívánnak, de a bécsi klasszikus stílustól idegenek. Ráadásul a művésznő végig visszafogott hangerővel énekelt, mintha spórolna, hogy kitartson a végéig, de a középlágéja illetve az „i” hangzói még így is kellemetlen színben szóltak. El is gondolkoztam, hogy nem kellett volna inkább az otthoni fotelt és Hercule Poirot-t (Nyílt kártyákkal – m1) választani, de a koncert további része egyértelműen megadta a nemleges választ.

A legnépszerűbb Strauss-dalokból következett egy csokor (Ständchen, Die Nacht, All mein Gedanken, Morgen, Zueignung), és itt már jóval több jel utalt arra, hogy az est főszereplője nem is oly rég még nagy énekesnő volt. Ehhez azonban szükség volt egy elsőrangú kísérőre is, mely kívánalomnak Julian Reynolds az egész est alatt parádésan megfelelt. Kicsit megelőlegezve a summázatot: az ő produkciója miatt marad számomra emlékezetes koncert a szombati. A képzavarokat kedvelőknek azt mondhatnám, hogy feltűnően feltűnésmentesen tette a dolgát: a világon semmi különöset nem csinált, „csak” éppen ha kellett, egy-két hangnyi bevezetővel megteremtette az aurát, és mindvégig – a szó eredeti értelmében – kísért.
Tehát a Strauss-dalok már sokkal élvezhetőbbek voltak, és érdekes módon a manírokból kevesebb jutott ide, mint a Mozartokba.

Az első félidőt a nálunk kevéssé ismert francia szerző, Duparc három műve – megint a népszerűbbekből válogatva – zárta.

A második rész tulajdonképpen oldott hangulatú, élvezetes volt, a nem csökkent létszámú közönség tapsával talán túlságosan is honorálta, de ehhez az is kellett, hogy – bocsánat, ha valakit ezzel megbántok – könnyedebb legyen a műsor. A francia vonalat Poulenc bárzenét idéző muzsikája folytatta, ahol Kiri Te Kanawa előadói kézségét is megvillogtatta, majd néhány általam ismeretlen, kevésbé fajsúlyos spanyol darab következett, végül Wolf-Ferrari és Puccini dalai zárták a hivatalos műsort. A ráadások közül az Oh, mio babbino caro idézte fel legjobban az énekesnő régi fényét, itt valóban megállt az idő egy pillanatra – tegyük el mi is ezt emlékbe.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.