Kincskereső - Az Erdődy Kamarazenekar az MTA Dísztermében

2004. március 13.
MTA Díszterem
Erdődy Kamarazenekar
Kolonits Klára (ének)
Vez.: Vashegyi György

Ha az Erdődy Kamarazenekart egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy rokonszenvesek.
Imponáló tudatossággal szervezik koncertjeiket, alakítják repertoárjukat. Kevéssé ismert - gyakran magyar vonatkozású - művek felélesztésével talán kikerülik az összehasonlítást élvonalbeli sztáregyüttesekkel. Hiányt pótolnak, és kis lépésekkel, de biztosan érik el sikereiket. A Hungarotonnál megjelenő lemezeiket a nemzetközi piacokon is jegyzik, koncertjeik pedig szép számú közönséget vonzanak.

Erre a koncertjükre is megtelt az MTA Díszterme. A szimpatizánsokat a székeken elhelyezett, egyszerű, A4-es fénymásolatban terjesztett, de kiválóan megszerkesztett, jól megírt és minden lényeges információt tartalmazó ismertetők várták. A kevéssé ismert szerzőkről lexikális adatok, néhány szó a művek érdekességeiről, a koncertária szövege, a fellépő zenekari tagok névsora, és így tovább, szóval mintaszerű volt a kiszolgálás.

Műsoron - a Bachnál tíz évvel idősebb - Evaristo Felice Dall\'Abaco két műve, egy Sturm und Drang-szimfónia Johann Baptist Vanhaltól, valamint az ismeretlentől tartózkodók megnyugtatására két Haydn-ópusz, habár szintén a ritkábban játszottak közül.

Dall\'Abaco talán Corelliéhez hasonlítható, de tagadhatatlanul másodvonalbéli concertói szolgáltak a két félidő bevezetőjéül. Az egyfajta \"essünk túl rajta\" attitűd ezúttal a zenekaron is észlelhető volt. Vagy ez, vagy Vashegyi György pontatlan intése lehetett oka a műsort indító Concerto a quattro da chiesában a mélyvonósok egy ütemmel korábbi belépésének - hozzáteszem, szinte nem is hallható gyorsasággal javítottak. A második félidőt indító Concerto a piú Instrumenti előadása összeszedettebb is volt, de ennél érdekesebb, hogy a mindössze három opusz-számmal és három évvel későbbi mű mennyivel invenciózusabb, érettebb a korábbinál.

Ezzel együtt is Vanhal g-moll szimfóniája volt a koncert meglepetése. Egy-két fuvolás kamaradarabját már hallottam, de emlékezetem szerint azok nem utaltak arra, hogy szerzőjük ilyesmire is képes. Igazán élvezetes darab, amely valószínűleg - a felfedezés izgalmán túl - többszöri hallásra is érdekes. Talán csak a negyedik tételben tapasztalható fáradtság, némi \"laposodás\", invencióvesztés árulja el, hogy nem valamelyik nagynevű kortársa művéhez van szerencsénk.

És hát persze Haydn. Az ő esetében fölösleges lenne a művek méltatására kitérnem. Elég annyi, hogy sem a koncertária, sem a 67., F-dúr szimfónia nem kérdőjelezi meg az utókor meghozott, és már mindenféle legfelsőbb fórumon kihirdetett ítéletét.

Kolonits Klára szopránja \"csinált\" hangnak tűnik. A Scena di Berenice stílusának sem mond ellen, és szépnek is szép, mégis hiányérzetet hagy. Nem tudom, milyen lenne a matéria a gondos helyezgetés, sötétítés, kerekítés nélkül, de időnként jólesne egy-egy természetesen csengő hang.

A hangverseny utolsó darabjaként elhangzó Haydn-szimfónia a maga sziporkázó és gunyoros módján egyszerre mutatott rá a kortárs kismesterek, és az Erdődy Kamarazenekar gyengéire.
Adott egy fiatal zenekar, ahol időnként fel-felbukkan valami gyakorlatlanságból, esetleg hévből fakadó tisztátalanság. Néha a mélyvonós-szekció maszatos, néha az \"obligát\" kürtgikszer próbál rontani az egyébként igen kellemes összhangon.
Szerencsére nem nagy sikerrel. Mindvégig igazán jól érzem magam. A közérzetemet, a zene élvezetét ugyanis nem ezek határozzák meg. Az Erdődy Kamarazenekar előadása mindvégig arra kényszerít, hogy velük együtt figyeljek egy számomra új műre, és döntsek arról velük együtt. Nem akarják álságos áhítattal jóként rám sózni a közepes darabokat, csak legjobb tudásuk szerint megkeresik bennük a szépet. Felmutatják, körüljárják őket, és ezzel nekem is a kincskeresés izgalmát , a felfedezés élményét nyújtják.