Kicsit álmosan (BFZ, Capuçon, Morlot)
2008. május 10.
Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Renaud Capuçon – hegedű
Vez.: Ludovic Morlot
ELLIOTT CARTER: Három illúzió
SCHUMANN: d-moll hegedűverseny
BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, Op.14
Elliott Carter, amerikai zeneszerző, aki a mai napig rendületlen alkotókedvvel komponál, az idén ünnepli századik születésnapját. A Három illúzió című zenekari darabja – melynek előadásával köszöntötte őt a Budapesti Fesztiválzenekar – 2002 és 2004 között született. Bonyolult ritmikájú, meglehetősen izgalmas, fordulatokban gazdag alkotás. Ahogy néhány székkel mellettem egy koncertlátogató megjegyezte: tisztára, mint egy horrorfilm. Hogy Carter ezzel a kijelentéssel egyetértene-e, azt nem tudhatom, de tény, a mű nem tett túl mély benyomást a közönség többségére. Legalábbis erre következtettem a hazai koncerttermekben eléggé szokatlan, igencsak gyér tapsból.
Schumann egyetlen hegedűversenyét állítólag Joachim József kérése ihlette, aki nehezményezte, hogy túl kevés játszanivalója van a hegedűsöknek. Különös, hogy egyes források szerint mégis ő volt az, aki Schumann özvegyével és a közeli barát Brahmsszal közösen úgy döntött, hogy az 1853-ban befejezett művet jó ideig nem mutatják be. Schumann ebben a kérdésben egyre kevésbé tudott állást foglalni, mert skizofréniája és egy 1854-es öngyilkossági kísérlet után élete végéig szanatóriumban élt. A mű első nyilvános bemutatójára 1937-ig kellett várni.
Azt, hogy Renaud Capuçon mit is gondol Schumann alkotásáról, sajnos nem tudtam kideríteni. A sok zenei versenyt megjárt, magabiztosnak látszó fiatal hegedűművész ugyanis ebből nem túl sokat árult el. Az persze tény, hogy jól megtanulta a hegedülést, és az is igaz, hogy nagyon nehéz egy Stradivarin csúnya hangon játszani. Capuçon rendkívül teátrálisan élte át a zenét, nagyon komoly, máskor szigorú, vagy megrendült arcot vágva, látványos, lelkes és fárasztó mozdulatokkal győzködött bennünket arról, hogy ő most épp muzsikál. Szükség is volt rá, mert amúgy nem nagyon hallottunk semmi igazán lényegeset, bár a kicsit erőszakos hangképzést azért fel lehetett fedezni, és azt is, hogy nem kizárt, a nagy magabiztosság csak az igen nagy idegesség elfedésére szolgál.
Ez a produkció viszont mégis elnyerte a közönség tetszését, egy szép ráadást is kierőszakoltunk hát, amelynek számomra két tanulsága volt: 1.) a Stradivari hegedűnek már puszta hangja is különös hatással van az emberi lélekre; 2.) a francia muzsikus tényleg erőltetve, figyelemreméltó gondolatoktól mentesen, de persze gondosan és szépen hegedül.
A Fesztiválzenekar tulajdonképpen végigszunyókálta a koncert első felét. Bár a dirigens, a szintén francia Ludovic Morlot folyamatosan bíztatóan mosolygott és végtelenül lelkesítően igyekezett vezényelni, mindez a zenekari hangzásban kevéssé volt nyomon követhető. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a BFZ rosszul játszott volna, csak éppen tökéletesen megelégedtek a hangok többé-kevésbé pontos megszólaltatásával. Persze az is tény, hogy amikor a BFZ szunyókálva játszik, az még mindig elég jól tud szólni.
Ez az álmos állapot Berlioz szimfóniájának előadása közben persze eltűnt, hiszen azt a zenét félálomban még egy profi zenekar sem tudja rendesen interpretálni. Mivel a muzsikusok lassanként magukra találtak, a szimfónia lett végül a hangverseny legsikerültebb része. A zenekar hozta tehát átlagos formáját, továbbra is közepes összhangban Ludovic Morlot kissé felületesnek látszó ifjúi lelkesültségével.
