Kiapadhatatlan forrás (Kirill Gerstein zongoraestje)
2008. február 29.
Zeneakadémia
Kirill Gerstein – zongora
BUSONI: Toccata
SCHUBERT: c-moll szonáta, D.958
SCHUMANN: B-dúr humoreszk, Op.20
BUSONI: Carmen-szonatina
CSAJKOVSZKIJ-FEINBERG: Scherzo a VI. szimfóniából
Az orosz zongoraiskola mindmáig ontja a tehetségeket, nem csak szökőévenként hallhatunk olyan fiatal, felkészült, technikás művészeket, mint most Kirill Gersteint. Bár tizenegy évesen Bach Versenyt nyert Lengyelországban, eleinte inkább a jazz kerítette hatalmába, csak tizenhét éves korában határozta el magát magasabb szintű klasszikus tanulmányok folytatására a Manhattan School of Musicban. Később tanult Baskirovnál és Rados Ferencnél is. Még nincs harminc éves, és hallván mostani koncertjét, azt lehet mondani, ha játéka tovább mélyül egy kicsit, s az eminenstanuló-felfogástól elbillen az ihletettebb, spontánabb megközelítések felé, sokkal lelkesebben fogadhatjuk következő koncertjén.
Hogy a zongorázás virtuózabb oldalát tekinti kiindulási alapnak, azon is látszott, hogy egy Busoni-darabbal kezdett. Ám úgy látszik, a gyors futamokkal kezdődő Toccata mégsem alkalmas bemelegítő hangversenyszámnak, élesen, testetlenül szóltak a zongora hangjai. De hamar jött egy visszafogottabb, pedálos, lágyabb rész, ahol valódi, kifejező hangot hallottunk, és a bizalommal tekinthettünk a továbbiak felé.
Hogy Gerstein nem akar szimpla virtuózként tündökölni, azt műsorválasztása is bizonyította, Schubert c-moll szonátája volt az első rész fő száma. A megközelítés alapja mégis az volt inkább, hogy ezt a szonátát kevésbé jellemzi a schuberti líraiság, mint a többit. Keményebb hangon indított a zongorista, ugyanakkor nagyon figyelt a részletekre, a dallam-, hangnem- és dinamikai váltásokra. Ahol kellett, rögtön alkalmazkodott, a kissé gyorsabbra vett tempóban is tudott hirtelen, egyik pillanatról a másikra hangerőt, hangszínt váltani, ezzel még inkább kihangsúlyozva az első tétel szerkezeti elemeit. Ugyanígy váltott a rondós második tétel szakaszai között is. Az a bizonyos eminens felfogás kontra ihletettség a záró Allegróban éreztette hatását, a művésznek nem sikerült végig fenntartania a hatalmas arányokkal bíró tétel feszültségét, itt némi spontán elengedettség többet segíthetett volna. Összességében azonban pozitív képet alakíthattunk ki, a biztos kezű virtuóz mellett egy gondolkodó zenészt is hallottunk.
Schubert legnagyobb – korabeli – szövetségese Schumann volt. Természetes választás volt Gerstein részéről a második rész nagy száma, a humoreszk. De sajnos itt is az mutatkozott meg, ami Schumann zongoraművei kapcsán oly sokszor. A szimpla pianisztikus, sőt zenei erények még kevesek ahhoz, hogy valódi nagy élményben legyen részünk. Egy olyan romantikus hevületű elmélyedés is szükségeltetik a nagy zeneszerző világában, ami mellett az előadás elsődleges jellemzői – amelyek megvalósítása eleve zongoristapróbáló feladat lehet – önmagukban még kevésnek hatnak. Így volt ez most is, ezt a végső kis lökést Gersteinnek nem sikerült megadnia, így az amúgy is a közönség teljes figyelmét követelő mű kissé nehézen feldolgozható hallgatnivalóvá alakult.
Sokat oldott ezen a feszültségen a Carmen legnépszerűbb témáit feldolgozó Busoni-szonatina – a kicsinyítő képző itt nem könnyű zongoráznivalóra utal – előadása, és a szintén rendkívülien közönségbarát Csajkovszkij-szimfónia Scherzo tétele, amelyre bizonyára kevesen gondoltak eddig úgy, mint kivételes virtuozitást követelő zongoradarab alapanyagára. Gerstein a hősi induló jelleget domborította ki, bizonyítva, hogy valóban nem mindennapi manuális képességek birtokosa, de a megfontolt zeneiség sem hiányzik nála, noha a végső bölcsességnek nem birtokosa még – reméljük, csak egyelőre.
