Ketten Ránki Dezső Haydn-estjéről

2006. január 19.
Zeneakadémia

Ránki Dezső - zongora

HAYDN:
F-dúr szonáta, Hob. XVI:23
Asz-dúr szonáta, Hob. XVI:46
f-moll variációk, Hob. XVII:6
C-dúr szonáta, Hob. XVI:50

* * *

Un piccolo divertimento

Akár egy többfogásos estebéd csupa előétellel, mint egy mozielőadás kizárólag filmelőzetesekkel, vagy egy lakás, mely csakis előszobákból áll - nemrég még ekképp gondolkodtunk volna egy tisztán Haydn-szonátákból összeállított zongoraest hallatán; horribile dictu, egy koncert, mely csak kedvcsináló \"nyitányokat\" kínál!

De ez ma már a szürkülő, messze ringó múlt, a feledésre kárhozott régi világ, az ancien régime. Mai időkben az efféle műsorrend láttán már csak kevesen vonják fel csodálkozón a szemöldöküket. Lassan megszokjuk, hogy egy klasszikus szóló-zongorakoncert programjában a Haydn-szonáta manapság nem csupán a bemelegítés dicstelen státuszát tudhatja magáénak, mely alatt kényelmesen elfoglalhatják helyüket a későn érkezők, lassan elül a cukorkás zacskók csörgése, csitul a morajlás, a székek, ajtók és \"fogaknak csikorgatása\", s mire a kotnyeles mobilok is pihenni térnek, jön a lánglelkű Beethoven, a drámázó Chopin, a buja Liszt, vagy a billentyűk tetőfokára hágó, rakkolós Rahmanyinov.

Ránki Dezső pénteki koncertjén arra vállalkozott, hogy megossza velünk azt a Haydnt, mely képes egész estés műsor nyomán is elégedett mosollyal, hiányérzet nélkül hazaengedni a hallgatót. Csak el kellett hinnünk, hogy Haydn mester képes erre, be kellett látnunk, hogy Ránki mester képes erre, s a karcsú F-dúr és Asz-dúr szonáták, a bájos f-moll variációk, és a briliáns C-dúr szonáta magában is képes erre. Ugyan kellett hozzá, hogy a széles legatókon Mozart üssön tanyát, s a nyitótételek témagazdagságát a beethoveni invenció hassa át. De hát mi más volna ez, ha nem maga a napfényes, hurráoptimista német klasszika? Talán valóban ez Haydn, aki rizsporos parókája alól kajánul kikacsint ránk? Bizony ő az, nem a szikár, unott zenemester, aki alig látott túl a négyütemnyi zenei bonbonokon, a szonáták végét pedig úgy metélte le, akár a gyík hagyja el a farkát, ha ráijesztenek. Aki a legjobb borból kétszer tölt, a ráksalátából másodszor is vesz, s menüettet járva talán épp mirajtunk kacag, s aki nem a cselédekkel távozik a hátsó ajtón, mint sokáig hittük, de hercegi méltósággal vonul ki a szélesre tárt főkapun.

Mert Ránki Haydn-játéka kecses, ámde határozott, választékos, mégis tiszta és világos ívet rajzol, jó modorú, de korántsem finomkodó. Az allegrókban érzi igazán otthon magát: nagyvonalú, de sosem gőgös, stílusos, de nem túlstilizált, gáláns, s néha érzelgős, könnyű kézzel bókol, olyankor ujjain mintha maga Céladon szaladna, a prestók pedig, mint megannyi csípős persziflázs; pajkos, rossz hírű kokott, mely önmagán nevet jóízűt.

Un piccolo divertimento, appoggiatúrák és tremolettók, habkönnyű zongorafaktúra, lazán szőtt variációsor, szellem, kellem és valódi nagyság a végtelen könnyedség mögött.

Balázs Miklós

* * *

Ránki Dezső Haydnja

Már az első hangok után tudtam, hogy nem volt igazunk, amikor a jegyhiány kapcsán méltatlankodtunk kissé a helyszín miatt. Ezekhez a hangokhoz nem illett volna a MűPa légkondicionált sterilitása, még kevésbé a látcsövet igénylő távolságok.
Sokan voltunk. Talán meleg volt, talán nem volt olyan jó a levegő, de hosszú idő óta először éreztem megint egy emberként figyelni a közönséget. A színpadon nem egy élő zseni, nem egy csoda zongorázott, hanem egy tehetséges ember, aki hihetetlen sok munkával került a figyelem középpontjába.
Teljesen természetes volt az egész. Ültünk ott lent a nézőtéren - ki a székeken, ki a földön, ki a kakasülőn -, és magunkról megfeledkezve tátottuk a szánkat.

Ránki lenyűgöző technikájáról, hangszíneiről, billentéséről, stílusismeretéről sok újat már nem lehet írni. Inkább azt próbálom megfogalmazni, hogyan döntögeti Ránki a maga finom módján a bennünk élő felesleges konvenciókat.

Vagy csak bennem éltek?
Döntsék el Önök!

Nekem eddig Beethoven újításai - különösképpen a ritmikai újítások - kicsit a levegőben lógtak. Például a G-dúr szonáta (Op.31 No.1) ritmikai csúsztatása - helyenként eltűnik az \"egy\", és ettől elveszítünk minden támpontot - egyszer csak úgy felbukkant a semmiből. És most kisül, hogy Haydn komplementer ritmusai igazán virtuóz, merész előadásban ugyanezt a hatást érik el a hallgatónál. Sorjáznak a hangok, és már nem tudom, hol a lent, hol a fent, hol lesz a megállj, a továbbmenetel.

Korábban azt is gondoltam, hogy a \"régizene\" egyfajta pedálhasználatot tesz lehetővé a zongorán. Most egy este alatt is teljesen eltérő változatok szólaltak meg. Az F-dúr szonáta szárazságát a későbbiekben egészen merész hosszúságú és mélységű jobbpedálok váltották fel. És a zene így is \"korhű\" volt.

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egy tételen belül kétszer is meg tud lepni valaki ugyanazzal a váratlan modulációval.

Mindezidáig azt hittem, hogy a múlt század romantikus előadói, a zongoristák \"nagy\" generációja nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben. Ránki azonban mindent, mindent a világon felhasznált, amit Horowitz, Rubinstein, és az ő kortársaik \"kitaláltak\" a hangszeren. Megőrizte, és ötvözte a szelídebb utódok intelligenciájával, s egy némileg szigorúbb ritmikai rendben tálalta nekünk.
De csak némileg.
Az idő annyi szabadságot azért kapott tőle, amennyi még éppen elviselhető a régizenében, de szükséges az előadói szándék megértéséhez.

Ránki virtuozitása igazán a váltások terén lenyűgöző. Haydn rengeteg zenei ötlete nála nem takarta el a nagy egységeket, pedig mindent megmutatott, ami a kottából kiolvasható.

Eddig azt sem gondoltam volna, hogy ilyen pontosan ki lehet jelölni a helyét egy szerzőnek anélkül, hogy más szerzőkkel társítva játszaná műveit az ember. \"Csak\" Haydn szólt aznap este. A koncert végén valahogy mégis egyértelmű volt, miben más ő mint Bach, vagy Beethoven.
Ott volt velünk. Ez a legtöbb, amit egy előadótól kaphatunk.

BaCi