Kétszer két királyné/királynő - Donizetti: Anna Bolena koncertszerűen

2013, szeptember 10. Budapest,
Művészetek Palotája, Bartók Béla Hangversenyterem
2013.szeptember 15. Kassa, Dom Umenia

Donizetti: Anna Bolena

Anna Bolena: Edita Gruberova
VIII. Henrik: Jozef Benci
Jane Seymour: Regina Richter
Lord Percy: Philippe Do
Rochefort: Cser Krisztián
Smeton: Schöck Atala
Hervey: Szappanos Tibor

Km. a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató Pad Zoltán) és a Kassai Állami Filharmonikus Zenekar, vez. Andrij Jurkovics

Legjobb tudomásom szerint, de ha nem így van, akkor DNI majd megcáfol, én vagyok a Momus „legvillámkezűbb” tudósítója – anno, lapunk „hőskorában”, megnéztem az Alban Berg Kvartett egy esti brüsszeli koncertjét, visszaautóztam 24 kilométerre levő szálláshelyemre, beültem a computerszobába, és beszámolóm még éjfél előtt landolt István postafiókjában.

Most átmentem Toscaniniból Knappertsbuschba. Erre mentségem nincs, magyarázatom azonban akad.

Sokat gondolkodtam, mit és hogyan írjak.

Nemigen emlékszem a közel- és távolmúltból olyan budapesti koncertre, amely oly ellentétes kritikai visszhangot váltott volna ki, mint ez a koncert. Időnként az az érzésem, hogy legalább két különböző előadásról születtek beszámolók.

Kezdetben felbosszantott, utána már csak megmosolyogtatott azon írás, melynek elkövetője az I. felvonás után távozva summásan kinyilatkozott.

Ha fentebb eufemisztikusan ellentétes kritikai visszhangról írtam, akkor az olvasói vélemények (a mi Gruberova-fórumunk) kapcsán nézetek, elvi kérdések összecsapását, tomboló szenvedélyeket, anyázást kell említenem, mindennél sokkal többet mond a számtalan törölt hozzászólás.

Ilyenkor elgondolkodik az ember az okokról. És rájön oly sok mindenre.

Mindenekelőtt arra, hogy minden mindennel összefügg. Penetrálhat diffúzan egy-egy esemény, tény, de valahogy mindig visszajutunk az origóhoz.

Vegyünk egy példát.
A Boleyn Anna két előadása leginkább annak köszönheti létrejöttét, hogy Kassa most Európa kulturális fővárosa. A város, amely (avagy, ha a legtöbb nyelvben a városok nőneműek, legyen „aki”), egyre szépül, és persze alkalmi kiállítással tiszteleg nagy szülöttje, Márai Sándor emlékének.
Márai egy regényéből opera készül majd, bemutatója várhatóan a 2014-es Armel-fesztiválon, Szegeden.

Ha az opera szerzőjének nevét együtt beütöm a Google-keresőbe Nino Rota nevével, közel százezer találat dobódik ki.
Hogy miért a Rotaéval? Mert reményeim szerint következő nemzetközi operaélményem az ő A firenzei szalmakalap című darabja lesz a lisszaboni San Carloban.

A művel ismerkedvén ráakadtam a Tubuson a Milanoi Scala egy előadásának a felvételére. Rota egy tanítványa dirigálja. Bruno Campanella.
Az a Bruno Campanella, aki anno, harmincvalahány éve egy szegedi, sőt, ha jól tudom, magyarországi premiert vezényelt.

Donizetti Boleyn Annaját.

Ha az emberfia egy olyan opus előadásáról számol be, amit már látott/hallott korábban, óhatatlanul feltolulnak korábbi emlékek. Campanella nagyszerű szegedi dirigálása – nem véletlen, hogy üstökösszerűen emelkedett a pálya a Scalaig és a Metig. (Bár, hogy off-oljak: az Anna-premieren természetesen jelen volt az akkori szegedi főzeneigazgató, Pál Tamás – aki pár nap múlva, az igazgatói páholyban ülő olasz kolléga jelenlétében sistergő Don Pasqualet dirigált, a II. felvonás fináléját se korábban, se későbben, sem „élőben”, sem lemezen úgy nem hallottam – Pálban láthatóan ott volt a „na nézd meg, én is tudok” megmutatni vágyása).

Aztán egy haloványabb freiburgi előadás, meg a pestiek vendégjátéka Kelet-Berlinben, remélem, jól rémlik Szűcs Márta és Csák József neve.

Dacára a szcenírozás hiányának, számomra a pesti és kassai előadások a legemlékezetesebbek, persze Gruberovanak köszönhetően.

S ismét filozofálgatás: ha másodjára, többedjére, sokadjára látunk-hallunk egy művészt, teljesítményét szembesítjük korábbi élményeinkkel, tapasztalatainkkal. Sosem felejtem el 1993 telén azt a bécsi Luciat, ahol Gruberova partnere Alfredo Kraus volt. A bel canto két zseniális megtestesítője. Ha nem az átlag Georg Tichy énekelte volna a baritont, és nem a szörnyeteg John Neuschling veri szét az előadást, igazi zweigi Sternstunde lehetett volna.

Lehet vitatkozni az alábbi listán – számomra a múlt század öt legnagyobb Luciaja, szigorúan alfabetikus sorrendben:

Callas
Gruberova
Gyurkovics
Pons
Sutherland.

Meg persze Zerbinetta, és a Puritánok bécsi premierje jut eszembe, ez utóbbin kifütyülték, azazhogy „kibúzták” a vezénylő Domingót – a tavaszi széria eldirigálását le is mondta.

Na de nézzük végre, mi is hangzott el Budapesten, illetve Kassán. Azazhogy hogyan.

Többünknek megadatott, hogy mindkét előadást láthattuk-hallhattuk.
Rögtön leszögezném, nekem a kassai nagyobb élmény volt. Talán azért, mert a Bohemiasokkal, a Cseh-magyar Baráti Társasággal jártam végig a Gótikus utat, olyan csodákat láthattam, mint a zsigrai Szentlélek-templom, vagy Szepesszombat főtere, Ótátrafüreden ehettem cápaméretű pisztrángot, ebbe a sorozatban illeszkedett a kassai előadás, előtte fantasztikus estebéddel a Tizenkét apostolban.

Lehet összehasonlítgatni a budapesti és a kassai estét, de akkor lenne értelme, ha ugyanazon paraméterű termek ugyanolyan helyein ülnénk., ugyanolyan lelkiállapotban.

Hasonlítgatásokról majd még később is.
Építkezzünk alulról felfelé. Azzal, hogy egyetlen énekes kivételével itt jó, vagy legalábbis adekvát teljesítményeket kaptunk.

Ritkán hallani oly jó comprimariot, mint Szappanos Tibor – arra persze kíváncsi vagyok, hogy milyen Belmonte lesz a MÁO-ban (Balczó Péter Pedrillója mellett).
Cser Krisztián énektechnikáját egyre biztosabbnak érzem. Tudomásom szerint Pécsett énekelte VIII. Henrik szerepét, itt Rochefort szólamával kellett beérnie. Igaz, Gruberova társaságában. Téma lehetne, egy-egy énekes hogyan éli meg ugyanazon operában a szerepváltást – első potenciális interjúalanyom Domingo lenne, aki szinte mintha azt tűzte volna ki célul, mindazon opera baritonszerepét elénekli, ahol valaha a tenor volt. (Sőt. Lemezgyűjteményem egy ritka darabja a fiatal Domingot mutatja be, így például egy 1962. augusztus 11-i előadásban a Luciaban – mint Arturot!)
Schöck Atalát fenotípusa szinte predesztinálja Smeton szerepére, éneklése tökéletes.
A „locus minoris resistentiae” Benci VIII. Henrikje. Röviden és velősen: szökőévente félszer hallani ilyen pudvás éneklést.

Sokat gondolkodtam Philippe Do alakításán. Nagyra becsült néhai atyai barátom, Alan Blyth véleményére mindig sokat adtam, adok, nyilván nem véletlen, hogy az „Opera on Record” általa fémjelzett három kötete alapmű, ahogy néhány más munkája is, évtizedeken át ő írta a Gramophone-ba a legtöbb vokális lemez kritikáját, akadtak dolgok, ahol különbözött a véleményünk, ennek köszönhetem lemezgyűjteményem sok Jan Peerce-ritkaságát.
Alan azon véleményét: „He has it all: the beauty of a lyric tenor voice with refined mezza-voce, and the purity of the style.” túlzónak tartom. Ám tény, hogy Percy szerepe nagyon „ütős”, a szegedi előadást felidézve szándékosan nem írtam szereposztásról, merthogy legenda, hogy Dr. Nikolényi István, talán az utolsó „vidéki” újságíró, aki úgy írt zenekritikát, hogy minden alapja megvolt hozzá, nehezményezte bizonyos magas hangok hiányát. A méltatlankova becsörtető tenornak kinyitotta a partitúrát, és megmutatta a hiatusokat.

Szóval úgy érzem, Do, főleg Kassán, becsületesen helyt állt.

(Übrigens: át tudná-e valaki játszani nekem a darab 1966-os New York-i előadásának a felvételét? Cserébe megkapná Toscanini 1950-es Falstaffja próbájának a felvételét. Ez most a budapesti viszonyokat ismerve érdekes lehet. Engem persze a Carnegie Hall-as produkcióban Horne is érdekel, meg Suliotis, de leginkább a tenorista - Legato Classics LCD 149).

Ahogy Regina Richter is – noha a hang inkább Cherubin, ezt a szólamot valaha Simionato, Horne, Verrett, Troyanos énekelték.

S akkor ne kerülgessük a forró kását: Gruberova.

Őérte és miatta jöhetett létre e két előadás.

Sommásan:
Mindkét este messze nem egészségesen énekelt.
Így is királynő.
Ha a húsz évvel korábbi Gruberovat 100 %-osnak veszem, ma is messze 90 felett van.

Két további off-olás. Gruberovat összehasonlítgatják Netrebkoval.
Ökörség. Ökörség egy világklasszis trappista sört egy nemes borral összevetni, mondjuk az Orvalt egy portóival (utóbbi titkát pár napja épp a Douro folyó mentén ismertem meg).
Gruberova egész karrierje során tudatosan maradt adottságai keretein belül, Netrebko, lehet, hogy kicsit kényszerből, ezekből kitör. Mindketten óriási énekesek, azt majd meglátjuk, Netrebko a színpadon lesz-e majd 23 év múlva is.

És akkor az évekről.

Ha valaki átússza a Csatornát, sajtóhír a helyi lapban, ha ezt 90 évesen teszi, világszenzáció.

Domingot értékeljük, azért is amit a világ operajátszásának színpadára ez elmúlt bő fél évszázadban letett – és azért is, hogy a nyolcadik „X” felé közelítve újabb és újabb territóriumokat hódít meg.

Csodáljuk azt a felvételt a Bolsojból, ahol a 90 (!!) éves Reizen, kosztümben, Gremint énekelt, ketten négyfelől támogatják, de a hang maga szinte in floribus.

Jan Peerce, 77 évesen lemezeket csinálva, négy évtizeddel fiatalabb kollégái irigységére.

A leggyilkosabb Verdi szopránszerepet, Odabellat hatvanévesen eléneklő Várady Júlia.

Szabó Miklós, amikor vendégként a 80 évesen elénekelte a Levéláriát. Úgy, ahogy, meg merem kockáztatni, ma Magyarországon egyetlen tenor sem képes.

Vissza Gruberovahoz. Nem lehet észrevenni az idő múlását, kérem, én készültem, Kassán a záró csúcshang, azt hiszem, háromvonalas Esz volt, egy másodpercig hosszabban szólt, mint Budapesten, de nálunk meg az volt az érzésem, a művésznő a végére kicsit elfáradt, de hát így is majd MTI-gyorshír közli, ha egyszer észrevenni, hol vesz levegőt.

Gruberova egyszerűen a „csoda” kategóriába tartozik, lehet analizálni a teljesítményt, lehet egy–egy hangot, frázist dicsérni, esetleg kritizálni, de ő azon kevesek egyike, akiknél az ember nem tud igazán a cortexével gondolkodni, csak belefeledkezni tud nagyságába, elringatózni egy-egy pianissimo-hullámán, itt a freudi „Unbewusst-nak” kell jönnie, a zweigi Sternstundenak, és most, hogy jó egy hónap telt el a pesti, és egy szűk a kassai előadás óta, és századszorra átírva ezt a beszámolót, csak azt tudom mondani, szerencsés korban éltem-élek, ha az emberfia olyanokat tapasztalhat meg, mint Karajan, és Carlos Kleiber, és Dudamel, meg Pavarotti, Várady Júlia, Ghiaurov, Domingo, Volodos, Sokolov, szerencsére hosszú a sor, most épp Gruberovaval zárul, avagy nyílik?

Szólni kell a Kassai Filharmonikus Zenekarról is, az első estén voltak maszatok, de hát azt is megtudtam, fél órával a kezdés előtt érkeztek. Kassán egy nagyon, nagyon jó orkeszter képzetét keltették, élükön a biztos kézzel irányító Andrij Jurkeviccsel.
Huszonéve láttam egy kassai koncertet, sajnos, csak videófelvételről. A Kassai Filharnonikusok játszottak, szabad téren, ha jól emlékszem, egy stadionban. Énekest kísértek, csúcsformában éneklőt, bizonyos Luciano Pavarottit.
A hangversenyt a Kassai Vasművek szponzorálta.

Lelki szeneim előtt megjelenik, hogy Jonas Kaufmann fellépését harangozzák be, a támogató a Dunaferr, kísérnek a helyi Filharnonikusok.

Stadion végül is akad már elég mifelénk is.

Köszönetünket fejezzük ki a Müpa Sajtóosztályának (Budapest) és Mag. Andrea Schusterovanak (Kassa) a beszámoló létrejöttéhez nyújtott segítségért.