Két pirosruhás és egy frakkos... - Verdi Gála, Magyar állami Operaház

2013. október 10.
Magyar Állami Operaház

VERDI200
Ünnepi jótékonysági operagála

(A címet rögtön meg kéne tán magyarázni, de nem teszem. Most még nem. Majd csak írásom végén.)

A zenei világ 2013. október 10-én ünnepelte Giuseppe Verdi születésnapjának kétszázadik évfordulóját. Minden színház, koncertterem e napon a nagy olasz mester dicsőségét zengte — joggal. Művei az operarepertoár oszlopai, amelyek nélkül nem képzelhető el egyetlen operaház játékrendje se, felvételek formájában pedig nekünk, operarajongóknak, a mindennapi zenei kenyeret jelentik. Biztos sokan emlékeznek még, hogy színházunk 2000-ben, minden más külhoni színházat megelőzve, egy Verdi-Fesztivállal tisztelgett a zeneszerző halálának századik évfordulója előtt, amelyre számos akkor népszerű, nemzetközileg keresett vendégművészt hívott meg Johanssontól Gavanelliig, 2001-ben pedig a Wiener Staatsoper Verdi Hetek címmel egy egész hónapig tartó sorozatot szervezett, így januárban csak Verdi operáit játszották, elképesztő szereposztásokkal, a lehető legnagyobb nevekkel. Elég csak azt mondani, hogy Maria Guleghina négy opera főszerepében lépett fel. (Ernani, A trubadúr, Macbeth, Aida)

Az idei ünnepen színházunk vezetése más koncepciót választott: nagy merítést, hazai erőkkel. Nem választott ki néhány operát, inkább úgy döntött, hogy az életmű minden darabjából csippent egy kicsit, és egyetlen nagy gálakoncerten végigmegy a teljes életművön. A koncepció abszolút legitim, legfeljebb a megvalósításon lehet vitatkozni, itt-ott fájlalva a darabválasztást, nevezetesen, hogy biztosan a legjobb számot választották-e a legjobb énekesnek. És legfőképpen: biztos-e, hogy jól választottak-e sztárvendéget?

Kezdjük is mindjárt a vendégművésszel, Barbara Frittolival. Kétségtelenül nemzetközileg jegyzett név, Muti kedvenc énekesnője, vendége a világ legnagyobb operaszínpadainak, és még most is előfordul, például a MET mozik énekeslistáin. Aki azonban követi az interneten hallgatható közvetítéseket, és olvassa kicsit a nemzetközi sajtót, annak nem lehetett olyan óriási meglepetés Frittoli meglehetősen elszomorító hangi állapota. Az iskola, Muti és a többi nagy karmester hatása persze nem múlt el, csak sajnos a hang ereje fogyatkozott meg annyira, hogy a választott áriákhoz már nem elegendő, különösen a legfontosabb középregiszterben, ahol egy énekesnek mindent meg kell alapoznia; a magas hangok megszólalnak ugyan, de nem igazán kellemes, és az egész hanghoz képest, eltérő színnel. Frittoli valójában sose volt Verdi-szoprán, legjobb formáját nem Aida vagy a Végzet Leonórájaként futotta, sokkal inkább Liú, Micaela vagy Mimi szerepében. Így Leonóra II. felvonásbeli áriájában valószínűleg még fénykorában is lett volna hiányérzetem, most azonban már csak egy pislákoló hang, fény és volumen nélküli próbálkozásának lehettünk tanúi. Ha nincs hang, nincs hatás se, és Frittoli három áriáját pillanatok alatt megülte a teljes unalom, amely az egyébként is mindig ilyen veszéllyel küzdő Fűzfadalban kulminált.

Különösen nagy volt a kontraszt a vendégművész és a gálán vele együtt fellépő magyar kolleginák produkciója között. Ezzel pedig át is térek a koncert magyar közreműködőinek méltatására. A hatalmas program miatt mindenkire kitérni lehetetlen, de az igazat megvallva, a fellépők többségének produkciója még kevésbé indokolja, hogy túlságosan sok szót vesztegessünk rá.

A magam részéről a fellépőket három csoportba osztottam.

— Az első csoportba azok tartoznának, akik többé-kevésbé hozták azt a szolid formát, amelyet általában hallani szoktunk fellépéseikkor, és amellyel túlságosan nagy lelkesedést alig, sokkal inkább elégedetlenséget váltanak ki belőlem. Megismételni az ezerszer elmondottakat felesleges lenne, így hát ettől ezúttal el is tekintek.

— A második csoportba azok tartoznak, akik a színház fontos énekesei, akiket sokat hallunk főszerepekben, és akikkel kapcsolatban a gálán hallottak alapján fontosnak tartanék néhány dolgot leszögezni. Ide sorolnám a két basszust, Bretz Gábort és Palerdi Andrást. Az előbbiről ismét meg kellett állapítanom, hogy álláspontom szerint ő is, a színház vezetősége is teljes tévedésben van, amikor a nagy olasz és német basszus szerepekben erőltetik. Bretz hangja tavalyi Zakariása óta (miatta?) volumenének kb. felét elvesztette, a hangja fiatal kora ellenére egy kiénekelt basszbariton benyomását kelti, szárazon, fénytelenül. Palerdi hangja ellen már készül az újabb merénylet, a 6 előadásból álló Nabucco-sorozat. Sajnos technikailag nincs kellően megalapozva, lenn nem szól, fenn nyitott hangokat énekel sorozatban, tartok tőle, hogy Zakariás neki is a hangi temetőt fogja jelenteni.

Velük ellentétes benyomásokat szereztem Anatolij Fokanovról, aki még mindig remek hangi kondícióban énekelte Posa halálát, de még így se tudta kompenzálni azt a kulisszahasogató ripacsériát, amit előadott. Szmokingban fetrengeni a földön, gálakoncerten… az Istenért, hol volt a rendező, aki ezt megengedte? A közönségben általános derültséget keltett, de a végén, nyilván hangi teljesítményéért, lelkesen megtapsolták. Mindkét reakciót megérdemelte.

A hangi kondíció sokkal kevésbé volt fényes Kálmándi Mihály és Fekete Attila előadásában. Az előbbi iszonyatos erővel meglökött magas hangjai alatt egy erősen megfogyatkozott középregiszter ül, tavalyi Hollandijának töredéke. Tartok tőle, hogy a testsúly csökkenése vezetett a hang csökkenéséhez is. De nem csak a volumen volt gond, hiányzott a fény, az erő, a rezonancia, elvesztette a felhangjait (ahogy olasz szaknyelven mondják: „ha perso gli armonici”), amely a vocét zengővé, gömbölyűvé teszi. Fekete Attilára A kalóz egy bitangnehéz áriáját bízták, új feladatként, ami érződött is, mert nyilvánvalóan nincs még a torkába téve, beénekelve. Így nyomott, mint egy eszeveszett, elvörösödve, sokszor karcos hangon, egyik magasság kijött, a másik nem. Énektechnikájának egy eleme egyre jobban emlékeztet José Curáéra: a magas hangokat előbb kinyitja, mintha a torkát akarná szélesíteni, utána „fedi” csak be egy másik vokálissal, ettől olyan lesz, mintha minden magas hangot óriási portamentóval, alulról fogna meg. Hosszú távon aggasztó technikai jelenségek, ami egy ilyen hiányhang esetében nagy baj, hiszen bizonyos szerepekben mára egyetlen posszibilis énekesül maradt meg a háznak.

— A harmadik csoportba sorolnám azokat, akik maradéktalan örömet okoztak, akik a vendégművésznővel szemben valóban nemzetközi színvonalat képviseltek, és akikre a színház valóban számíthat, büszke lehet. A gála első részének meglehetősen drámai benyomásai közt igazi vigasz és felüdülés volt a tűzvörös ruhában (lásd a címet!) éneklő Sümegi Eszter, aki az Ernaniból Elvira mindig hatásos, de nagyon nehéz áriáját énekelte, nagyszerűen. Nem adta alább a szintén vörös ruhában fellépő Lukács Gyöngyi a második részben, aki nem szokványos koncertszámot választott — az Álarcosbálból Amelia nagyáriáját —, és teremtett benne színpadilag is erős légkört, igazi operai feelinget. Hangilag a maga legjobb formájában énekelt, telt középlágéval, gyönyörű pianókkal, biztos magasságokkal. Bár mindkét énekesnőt egyre többször énekeltetik német repertoárban, meggyőződésem, hogy mindkettőjüknek valódi világa az olasz repertoár.

A frakkban érkező Alexandru Agache a Luisa Miller baritonáriáját adta elő, bámulatosan egyszerű eszközökkel, és egészen bámulatos hangi formában, tulajdonképpen megmentve a koncert első részét a kudarctól.

A második részben egyébként is sokkal magasabb volt az általános színvonal, a két piros ruha mellé feltétlen rögtön oda kell sorolnom egy nagyon szép fehéret is, és hogy a címbe nem írtam bele, ezt csakis az magyarázza, hogy esetleg valaki félreértené, és Barbara Frittoli külön kis vagyonkát megérő fehér kreációjával tévesztené össze. Nem, a fehér ruha Rost Andreáé volt, aki régi sikerszámát, Violetta Sempre liberáját énekelte, nagyszerű formában, igazolva, hogy ez az ő igazi fachja, és ebben a szerepben még mindig kivételes színvonalat képvisel.

A színtárat egészítsük még ki a tüneményesen lefogyott Wiedemann Bernadett szép barna ruhájával, aki Azucena elbeszélését énekelte, intakt hangon, remek volumennel. (Csak azt sajnáltam, hogy nem Ebolit adták neki, sokkal jobb lett volna, ha Fokanov a Trubadúrból, Wiedemann a Don Carlosból énekel. Akkor talán Fokanov bizarr előadásától is mentesültünk volna.)

Az eddig felsorolt ruhaszínek mellé kell tenni egy kapucnis férfi csuhát, amelyet ezúttal egy hölgy viselt, a Rigoletto zárójelenetében Gildát éneklő Kolonits Klára. Vele kapcsolatban most is, mint mindig, le kell szögezni, hogy nagyszerű pozícióban, gyönyörű színnel szól a hangja, amely után kiáltanak a fiatalkori Verdi- és belcanto operák szoprán szerepei, és nagy veszteség lesz a színháznak is, a nézőknek is, ha elkerülik őt.

A sok énekest sok karmester kísérte, valamennyien alázatosan vállalva, hogy az ünnepi eseményen csak egy-egy szám erejéig lépnek a pultra. De Verdi géniuszát egy szám erejéig is érdemes szolgálni, különösen, ha Ferencsik János pálcáját vehetik kézbe. A zenekar teljesítményét nem is lehetne mással méltatni, mint hogy percenként váltogatva dirigenst képesek voltak mindenkivel azonnal egy hullámhosszra kerülni, és muzsikálni. Összességében elég vegyes volt a kép, mint a fentebb leírtak mutatják, de mégis egy szép este, számos igazi nagy énekesi teljesítmény emlékével távozhattunk.