Két kórus a dobogóról (A Nemzeti Énekkar és a Stuttgarti Kamarakórus a Tavaszi Fesztiválon)

Egy kicsit messzebbről kell kezdenem, de ígérem, hogy nem lesz érdektelen...

A Tavaszi Fesztivál programja idén elég lassan alakult ki. A pénzügyi válság miatt nyilván felborult néhány, már évekkel ezelőtt letárgyalt műsor, de a forint–euró árfolyam tavaly nyári drámai leromlása is okot adhatott néhány szerződés újratárgyalására.

Kezdetben egyetlen dologban lehettünk biztosak, a Nemzeti Filharmonikusok hangversenye március 25-én, Bartók születésnapján már tradíció. Bartókot szeretjük, általában Kocsisék teljesítménye is meggyőző, a Nemzeti Énekkarnak pedig elszánt tisztelője vagyok, tehát a Tavaszi Fesztivál egy estéje a naptáramban látatlanban foglalt.

De most – tényleg teljesen véletlenül – egy másik programot is előre tudtam.

Annyi történt, hogy az utóbbi időben többször is szuperlatívuszokban voltam kénytelen beszámolni a Nemzeti Énekkarról. Sohasem éreztem úgy, hogy külön kellene bizonygatnom a pártatlanságomat, vagy a tisztánlátásomat, az mégis többször eszembe jutott, hogy vajon ezt a művet hogyan csinálná ez az énekkar, amazt hogy énekelné a másik.

Egyszer egyébként is érdemes lenne összefoglaló áttekintést nyújtani a legjobbakról, összehasonlíthatnánk, hogy kiket és miért sorolunk a világ élvonalába, megbeszélhetnénk, hogy kitől mire számíthatunk, legalább egyszer rájöhetnénk, hogy mennyit érnek a nemzetközi kórustalálkozókon osztott díjak és a versenyeredmények.

De azért hogy mégse legyen annyira egyszerű, számolnunk kell két olyan tényezővel, ami nagyon nehézzé tenné az ilyen a vállalkozást.

- Meggyőződésem, hogy egy kórust bármi más formációnál nehezebb megítélni hangfelvételről, mint élőben. Az intonációt stúdióban sokáig és eredményesen lehet csiszolgatni, egy a cappella koncert viszont – különösen egy bonyolultabb akusztikai környezetben – rendkívül hálátlan tud lenni. Ott kiderül, hogy az egyes énekesekbe csak úgy beleverték az énekelnivalót, netán tényleg értik a harmóniai történéseket. Ez komoly vízválasztó, de a puszta vokális képességeket, az énekhang vivőerejét, fedőképességét is könnyű hamisítani mikrofonnal.

- Élő hangversenyre viszont nagyon nehéz eljutni, hiszen egy kórus – különösen a nagy vegyes karok – utaztatása, elszállásolása, turnéztatása kifejezetten drága dolog, és akkor már jobban megéri akár egy sztárzenekart importálni. A szimfonikus repertoár ugyanis annyival népszerűbb, hogy arra akár kiemelt helyárakat is szívesebben fizet a közönség.

Még valamikor kora ősszel tehát elkezdtem túrni az internetet, hátha találok olyan viszonylag közeli hangversenyeket, ahol esélyem lenne elcsípni valamelyik kórus-világhírességet. Bécsig, Pozsonyig, esetleg nagy ritkán kicsit messzebb is elképzelhető egy koncert-kirándulás. Tervszerűen vizsgáltam a 2010/11-es évadot, hátha nem kell Cambridge-be repülni egy King's College-fellépésért, Tallinig az Észt Filharmonikus Kamarakórusért, esetleg Stuttgartig a...

Nicsak!

Semeddig nem kell utazni, a Stuttgarti Kamarakórus öt év után újra Budapestre jön, és fellép a Tavaszi Fesztiválon. A honlapjukon olvasható volt a program, még mielőtt itthon a hivatalos műsortájékoztató megjelent volna, így ez volt a legelső információm az egész idei Tavaszi Fesztiválról.

Nemzeti Filharmonikusok, és a következő héten a Stuttgartiak. Jó előre készültem rájuk, mindössze az nem volt még világos – akkor –, hogy idén Bartók születésnapi hangversenye is inkább a kórusról fog szólni.

2011. március 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikusok, Nemzeti Énekkar, MR Gyermekkórus
Bazsinka Zsuzsanna, Wiedemann Bernadett, Juhász Tamás, Nagy Zoltán (ének)
Vez.: Kocsis Zoltán
BARTÓK: I. szvit nagyzenekarra, Op.3
KODÁLY: Kállai kettős; Budavári Te Deum

Merthogy Bartókból „mindössze” a nagyon korai Szvit szerepelt a műsoron, és habár komoly érdeklődéssel és figyelemmel hallgattam végig, nem sokat tudtam vele kezdeni. Egy Kodály-, egy Dohnányi-, vagy akár a jóval későbbi Weiner Leó-féle verbunkossal igen, azok jó darabok, és legfőképpen saját határaikon belül tartózkodnak. Az Op.3-as nagyzenekari szvit viszont nem jó mű, hiszen már nem verbunk-magyar, de még nem Bartók. Mint ha a rádión két állomás között...

Na jó, nincs igazam, nem szimpla fehérzajról van szó, érezhető a honnan és a hová, habár az utóbbi jóval kevésbé. Örülök, hogy hallottam, Bartókot szeretem és tisztelem annyira, hogy a fő műveken kívüli dolgait, kísérleteit és piszkozatait is őszinte érdeklődéssel kövessem. Ahogy az összkiadásban, úgy az én tudatomban, emlékeimben, ismereteimben is helye van de – kapaszkodók híján – magáról az előadásról nem sok mindent tudnék elmondani, azonkívül, hogy a Nemzeti Filharmonikusok a „szokott” lendülettel és intenzitással játszottak.

Ahogy a Kodály-műveket is, de mint mondtam, itt előre borítékolható módon az énekes teljesítményeké volt a főszerep. Az kérem, „oda volt rakva”.

Ha van valami, ahol a Nemzeti Énekkar tényleg felülmúlhatatlan, az éppen a Budavári Te Deumban megszólaló sűrűség, ingathatatlan stabilitás, a volumen, a puszta hangtömeg. Hangosan énekelni persze sokan tudnak, de hatalmas különbség van a kontrollált levegő, a maximális hangerő közelében is árnyalt megszólalás – és a szimpla kiabálás között.

Antal Mátyás mondta egy nemrég készült interjúban, hogy minden énekkart eleve a hangképzési jellege determinálja. „Ilyen értelemben hangzásban a kórusunk (a Nemzeti Énekkar) egy romantikus nagy vegyes kar ismérveit mutatja.”

És valóban ilyen feladatokban mutatkoztak eddig a legjobbnak. Ennek nem mond ellent az, hogy a legnagyobb produkcióik között is talán Schönberg Mózes és Áronja volt a legkiemelkedőbb. Egyébként más kortárs művekben már nem feltétlenül éreztem őket ennyire jónak. Például Ligeti Requiemjét körülbelül fél évvel később hallottam velük, mint a Stuttgartiakkal, és habár ott is remekeltek, a németeket elhomályosítani nem tudták. Mert, ahogy azt egy pár nappal később újra meg is tapasztalhattam, ők valahogy mások...

2011. március 30.
Szent István-bazilika
Óbudai Danubia Zenekar
Kammerchor Stuttgart
Daniel Kirch (ének)
Vez.: Frieder Bernius
LISZT: Pater noster (Részlet a Krisztus oratóriumból); 13. zsoltár
VERDI: Négy szent ének

Hálát kell adnunk a sorsnak, vagy a véletlennek, vagy egyszerűen a Stuttgartiak felkészültségének – hogy képességeikről még úgy is meggyőződhettünk, hogy a Bazilika egyszerűen alkalmatlan hangversenyek megrendezésére. Van hely, ami többé-kevésbé működik, de a széksorok többsége pontosan a kupola alá került, és onnan leginkább azt lehet hallani, ahogy a hang jó magasan elmegy az ember feje fölött, majd össze-vissza csapódik a hatalmas térben. Ami mégis eljut hozzánk, az már a minden hullámverésen túljutott és összerázódott maradék, mintha víz alatt kellene zenét hallgatnunk...

Mégis, éppen a Liszt-művek mintha nem csak jól tűrnék ezt kerékbetörést, hanem még profitálnak is belőle. Értelmet nyernek a vontatott harmóniaváltások, és amit egyébként hajlamos vagyok hiányosnak érezni, az itt kap még egy ráadás-dimenziót. Az Óbudai Danubia Zenekar kiegyensúlyozott és méltányolható kíséretet biztosított, ráadásul legutóbb – akusztikailag korrektebb környezetben is – csak a hangszínét-tónusát kifogásoltam, azt pedig itt amúgy sem volt sok esély analitikusan követni.

Frieder Bernius egyébként is nagyvonalúan, egyszerű mozdulatokkal vezényelt, volt olyan érzésem, hogy szándékosan nem kívánt szembeszegülni a hosszú utánzengési idővel, és hagyta egybeérni és lecsengeni a szólamokat.

Szinte hihetetlen, de még így is érvényesült – a második félidőben a Quattro Pezzi Sacri alatt különösen – a kórus döbbenetesen egyenes hangképzése. Talán ez a legnagyobb erényük. Minden lebegéstől, vibratótól mentesen és rendkívül tisztán énekelnek. A szólamok ettől szokatlanul könnyen követhetők, a művek szerkezete transzparens és világos. Ebből értelemszerűen a kortárs művek profitálnak igazán, de barokk és romantikus darabokban is hallottam már őket remekelni.

A Stuttgarti Kamarakórussal jó lenne még sok mindent meghallgatni (adott esetben kedvezőbb körülmények között), de az a tudat mindenesetre már önmagában vigasztaló, hogy a világranglista dobogós együttesei közül legalább egy itt helyben van. Az elérhető kóruskoncertek figyelését nem fogom abbahagyni, mert van még jó néhány név és program a kívánságlistámon, de a Nemzeti Énekkar kiválóan alkalmas a referenciának.