Két koncert, sőt, három… Vagy négy? – Andreas Scholl és Edin Karamazov a Tavaszi Fesztiválon

2014. április 5.

Budapest Music Center

Angolszász dalok
Andreas Scholl – ének
Edin Karamazov – lant
Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok

Tegyük szívünkre a kezünket: ezért a koncertért azért mentünk el, hogy a világhírű kontratenort, Andreas Schollt meghallgathassuk a nem kevésbé ismert lantjátékos, Edin Karamazov kíséretével. És ez így tisztán, mintegy három dal erejéig meg is valósult. Ugyanebbe a stílusba és minőségbe simult még három részlet, amikor a bosnyák lantos lant-improvizációt mutatott be egyedül, szigorúan a műsor hivatalos tematikájának, az angolszász dalok szellemiségében.

Igen ám, de az este összesen tizennyolc műsorszámból állt. És volt még egy közreműködő, a mindvégig színpadon lévő Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok. A BMC apró színpadán tumultus keletkezett, különösen, amikor a fúvósok is nagy számban megszállták a terepet. Scholl pedig jött ki s be lelkesen, ám alkalomról alkalomra megtörve az előadás hangulatát. De ez a bizonyos hangulat már egyébként is megbicsaklott, s nemcsak a közönség olykor indokolatlan helyen történő megnyilatkozása okán.

Weiner-Szászék ugyanis önálló számokat is előadtak, de ezek szándékaik ellenére sem illeszkedtek az este folyamatába. A nyitószám, Vaughan Williams Fantáziája még csak egyszeri kisiklásnak tűnt. A mű, rövidsége ellenére rém dagályos, a zenekar előadásában rettentő sziruposra sikeredett. Nem volt ez sajnos másként a többi dal zenekari kíséretével sem.

A műsor fő gerincét jelentő, Andreas Scholl 2001-es Wayfahring Stranger című lemezének többségét egy bizonyos Craig Leon hangszerelte, negédes, csöpögős stílusban. Kerülgetem a szót, de nemigen lehet elkenni: a koncert ezen számai igenis giccsesen szólaltak meg. Ezeket a skót, angol, ír dalokat a tisztaságukért szeretjük, tökéletesen illenének Scholl hangjához, előadói karakteréhez, Karamazov elmélyült kíséretéhez, de levetik magukról a vonóskar szaftos harmóniáit, a nagyívű ellenpontozásokat. Weiner-Szászék meg mintha előzetesen nem készültek volna Scholl régizenei előadásmódjából, széles vibrátókkal, súlyos akcentusokkal mintegy a későromantika világába sodorták be ezeket az egyszerű dalokat.

Hogy ebben a zenekar lehetett a ludas, az egyértelműen az önállóan előadott Purcell g-moll Chaconne-jából derült ki. Ez a romantikus előadásmód legalább fél évszázada már túlhaladottnak minősül, nemcsak Scholl lemezeiről, hanem akár idehaza számos együttes produkcióinak jóvoltából. Kicsit értetlenül álltunk a jelenség előtt, s most sem világos, hogyan mászott bele ebbe a csapdába, az amúgy általában jó ízléssel és stílusosan muzsikáló együttes.

Volt még egy önálló számuk, Benjamin Britten Simple Symphonyje, mely többé-kevésbé adekvátan szólalt meg, de az már megint egy másik koncert volt. A XX. századi darab, bármennyire is klasszikusok stílusában készült, megint csak (bár másképp) kilógott a sorból.

Végül is, a fentiek alapján elég hektikus előadás kerekedett. Azok a számok sikeredtek leginkább a művek szerint ihletettre, amelyek minél kevesebb előadót foglalkoztattak. Scholl és Karamazov abszolút összeillő párost alkottak, ehhez alkalomadtán jótékonyan csatlakozott két-három-négy muzsikus a Weiner-Szászéktól, olykor az egész csapat. Az ihletettség abban az arányban oszlott, minél többen közreműködtek.

A német kontratenor igazi műfaja az intimitás. S talán ő is érezte az este némi félresiklását, mert a szünet utáni részben érezhetően megpróbálta menteni a menthetőt. Az ekkor felhangzó dalokban az addigiakat meghaladó módon is törekedett a bensőséges légkör kialakítására. Talán az utolsó számokban és a ráadásban, ahol egy, az első félidőben elhangzott dalt ismételt meg, ez sikerült is.

Végül egy sikerült hangverseny élményével tértünk haza, s csak belülről súgta valami, hogy ez azért ennél sokkal-sokkal hatásosabb is lehetett volna.

Felvégi Andrea fotói a főpróbán készültek