Két félidő, egy harmad (A Debreceni Filharmonikusok a Körképen)

2008. április 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Debreceni Filharmonikus Zenekar
Vez.: Kocsár Balázs

SMETANA: Az eladott menyasszony – nyitány és három tánc
KOCSÁR MIKLÓS: Szimfonikus ballada
WEINER: f-moll szerenád, Op.3
JANÁČEK: Taras Bulba

Amikor hétfőn este elfoglaltam helyemet a Nemzeti Hangversenyterem hatodik sorában, még reméltem, hogy a koncert kezdetéig hátralévő tíz–tizenöt percben összegyűlik a közönség, nem kell majd félig kihalt nézőtér előtt játszania a Debreceni Filharmonikus Zenekarnak. Sajnos hiába reménykedtem. A Szimfonikus Körkép szóban forgó eseményén a földszintnek is csak nagyjából egyharmada telt meg, az emeleti részeket pedig ki sem nyitották. Hogy ez minek köszönhető, a budapesti közönség hozzáállásának, a hangverseny műsor-összeállításának, talán az áprilisi szeszélyes időjárásnak, vagy valami egészen másnak, nem tudom.

Smetana muzsikája mindenesetre bíztató kezdés volt. A zenekar feltűnően egységesen, meggyőzően, feszes ritmikával, energikusan és igazán virtuózan szólalt meg.
Nem változott a benyomásom róluk Kocsár Miklós balladája alatt sem, amely titokzatosnak, vagy még inkább sejtelmesnek nevezhető zene, egyes részletei pedig kimondottan feszesek, izgalmasak.

A szünet hozott némi változást a zenekar állapotában. Egyfelől megismerhettünk kitűnő szólistákat, akik közül a klarinét- és a fagottszólót előadó művészeket külön is szeretném kiemelni. Másfelől a zenekar mindinkább fáradni látszott. A szólamok gyakran pontatlanul indultak, a hamis hangok is sűrűbbé váltak. A hegedűszólam hangképzés tekintetében egyáltalán nem győzött meg, és sajnos gyakran szét is estek. A mélyvonósok intonációja sem volt mindig a legtökéletesebb. Persze az is tény, Weiner muzsikája, annak ellenére, hogy könnyed kis darabnak tűnik, egyáltalán nem egyszerű játszanivaló. Az apró kis díszítéseket, cikornyás dallamokat nagyon nehéz valóban egyszerre megszólaltatni.

A Taras Bulba mostanában egyre gyakoribb szereplője a hangversenyeknek. Hogy ennek mi az oka, azon elég sokat törtem a fejem a mű hallgatása közben. Az biztos, hogy ez a zene maximálisan alkalmas egy együttes technikai felkészültségének bemutatására. Rengeteg a szólólehetőség, igen harsány, izgalmas ritmikájú, hatásos részletei vannak, az orgona használata is bizonyára csábító lehet. Ugyanakkor veszélyes is, hiszen a darab cseppet sem egyszerű, a hibalehetőség is igen nagy, s nem könnyű úgy előadni, hogy az idő múlásával a hallgatóság egy része ne kezdje halálosan unni – ez utóbbi jelen esetben sem sikerült maradéktalanul.

Mindezzel együtt igazán jó véleményem alakult ki a Debreceni Filharmonikus Zenekarról. Bár tagadhatatlan, hogy vannak még csiszolandó szólamok, fegyelmezett, felkészült együttes benyomását keltették, egyik legnagyobb erényüknek pedig a ritmikai pontosságukat éreztem. Ez persze elsősorban a dirigens, Kocsár Balázs érdeme, aki igen kifejező és nagyon érthető mozdulatokkal, határozottan tartja kézben együttesét.