Két dudás - A BFZ évadnyitója a Zeneakadémián

2004. szeptember 17.
Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Collegium Vocale - Gent (karigazgató: Philippe Herreweghe)
Vez.: Fischer Iván

STRAVINSKY: Concerto D-ben vonószenekarra (\"Bazeli\" concerto)
BARTÓK: Falun
BARTÓK: Hét egynemű kar kiszenekari kísérettel
BARTÓK: Tánc-szvit, Sz.77, BB 86a
STRAVINSKY: Zsoltárszimfónia

Hát elkezdődött... Mégpedig a hangversenyévad, ráadásul a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar egy remek koncertjével, mely Bartók és Stravinsky műveit állította a középpontba. A két csodás egy csárdában nemhogy ütötte, hanem éppenséggel erősítette egymást.

Recenzens bevallja, még sosem látta-hallotta élőben Igor Stravinsky egyik fő művét, az 1930-ban bemutatott Zsoltárszimfóniát. Ezért aztán roppant várakozással foglalta el ülőhelyét. Nem csalódott, a darab valóban a koncert csúcsának bizonyult, de erre még várni kellett.

Elsőként Stravinsky Concerto D-ben című darabja hangzott el, és elkezdődtek az összecsengések: a darabot az orosz világfi annak a Paul Sachernak a felkérésére írta, akinek megbízására született meg a század egyik legnagyobb műve: Zene húroshangszerekre ütőkre és celestára. Ám a nagyjából tízperces felépítésű concerto inkább a később, ugyancsak a Bázeli kamarazenekarnak írt bartóki Divertimentóra emlékezethette a hallgatót. Viszonylag egyszerű (gyors-lassú-gyors tételrend) felépítés, semmi különösebb kilengés a hangulatokban, és noha közvetlenül a II. világháború után íródott, egészében derűs, már-már - különösen a második tételben - pasztorális hangzás. Ez persze nem jelent igénytelenséget. A vonószenekart roppantul próbára teszi a folyton váltakozó ritmika, a vonásnemek sokfélesége.

A Fesztiválzenekar derekasan helytállt, de Rec. nem élt át katarzist székében. Az első tétel az apró ritmikai bakijait leszámítva makulátlan volt az interpretáció, az egész mégsem szólalt meg tökéletes plaszticitással, valami hiányzott, az, amit jobb híján ihletettségnek szoktunk nevezni.

Jelentős átrendezés után, melyet Fischer Iván szellemesen kommentált, lépett színpadra a már Pesten is sokat látott genti Collegium Vocale. Már az első másodpercekben nyilvánvaló lett, hogy szlovákul is óriási tudással hozzák a Falun szólamait. A zenekarból alakult kis kamaraegyüttes félelmetes elánnal lökte a széksorok felé Bartók elképesztően bonyolult partitúráját, és a Rec. megint elcsodálkozott: vajon miért nem tűzik gyakrabban műsorra ezt a tökéletes remekművet? Nagyon nehéz - hangozhat az egyszerű válasz.

Az első kép (Lakodalom) persze ismét Stravinskyt, nevezetesen a nem sokkal korábban (1923-ban) bemutatott Les Noces - Wedding című, orosz népdalokra emlékeztető, szédítő sodrású életképsorozatát juttatta eszünkbe, és - bár az összevetés méltánytalan - Bartók műve valahogy sokszínűbbnek, mondhatni: emberibbnek tűnt. Mert noha a barbár mulatozás festésében Stravinsky még egálban van a magyarral, ugyan melyik zeneszerző közelítette meg a második rész (\"Beli, fiam, beli\") csodálatos tisztaságát, az altatót dúdoló anya arcképének holdfényes varázsát, az ablakon át beszűrődő természet beszédes csendjét? Ez most katartikus interpretáció volt, az utána előadott Hét magyar egynemű kar (a kórus helyenként tökéletes magyar kiejtésével) inkább csak a hangulat lecsengéséhez segített hozzá.

A szünet után a Táncszvit nagy lendülettel és a megszokottnál talán kissé gyorsabb tempóban indult, és meg is maradt ennél. Ismét egy remek, nagyon átgondolt és nagyon kidolgozott produkciót hallottunk, a vége felé, a Mandarinra utaló vad hangok emlékezetesek maradnak.

Aztán a Zsoltárszimfónia. Fischer Iván a zenekarba ültette be a kórust, hogy még inkább kiemelje a mű szimfonikus jellegét, melyben nincsenek kitüntetett szerepek: az énekesek egybeolvadnak a hangszerekkel. Aligha vitatható döntés, ám ennek eredményeként a kórus egy kissé elnyomta a hátul elhelyezkedő zenészeket, így a hangzás talán nem volt olyan differenciált, miként Stravinsky eredetileg remélte.

De mit számított ez az egész fantasztikus ihletettségéhez képest?! A kórus (különösen a záró Allelujában) végtelen tisztasággal, ugyanakkor szinte delíriumos állapotban énekelt, a zenekar a lehető legfegyelmezettebben jelenítette meg a látomásokat. Forró volt minden, a jéghideg, kemény ritmika izzott, valamiként romantikus lett ez a vaslogikával megszerkesztett mű, és hogy ez nem áll messze a szerző szándékától, azt éppen az az 1963-as CBS-felvétel bizonyíthatja, melyen ő maga dirigál. A Rec. megrendültség nélkül aligha képes beszámolni erről a produkcióról. Át is adja a szót Mesternek: \"Kis művészetünkkel, ha adatott, azt reméljük, Istennek hódolunk\".

Jól remélt Stravinsky. Miként korábban Bach is, akinek egyik korálját zengték el ráadásként a szemmel láthatóan meghatott művészek.