Képmutogatók (A Kékszakállú a Zeneakadémián)

2007. március 25.
Zeneakadémia

Marton Éva, Palerdi András (ének)
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vez.: Kovács László

BARTÓK: A kékszakállú herceg vára

Egyeseknek mindig jól jönnek a születésnapok. Jó, hogy van belőlük minden évben. Különösen jó, hogy népünk nagyjainknak is van születésnapjuk. Kevésbé, hogy nekünk, halandóknak is, még kevésbé, hogy feleségeinknek is. A bevezetőleg szólásra emelkedő Batta András szerint azonban három \"szent napja\" is van a Zeneakadémiának: Liszt, Bartók és Kodály születésének napja. E jeles napok pedig megfelelő áhítatot és méltó ünneplést követelnek az utódoktól (vagy, ahogyan régente mondták, a maradékoktól), hogy mindahány kiemelt emlékkoncertben nemzeti nagylétünk illúziója csillanhasson meg.

Bartók Béla világra jöttének százhuszonhatodik évfordulóján mi is lehetne méltóbb e jeles eseményhez, mint A kékszakállú herceg várának, a szerző egyik legtöbbet játszott, kétségkívül remekbe formázott művének előadása neves szólisták és a Zeneakadémia zenekarának közreműködésével, ezúttal az Alma Mater koncertsorozat keretében. Vasárnap este Marton Éva professzorasszony, és az általa kiválasztott Palerdi András énekszólójával szólalt meg a súlyos bartóki misztériumdráma, Kovács László avatott dirigensi közvetítésével. És a vetítőgépek (köz)vetítésével. Merthogy a Zeneakadémia taláros tudorai olyan koncepciót eszeltek ki az est fényét emelendő, hogy az igen tág értelemben vett korszak, a századelő és -közép kivételes képzőművészeti alkotásait, vagyis mintegy másfélszáz, a Kékszakállú környékén született festményt diáztak az orgona dermedt sípjai alá. \"Ti néztek, én nézlek\". Médiumból sosem elég.

Azután vagy sikerült eltalálni e rögtönzött galériával, amit a zene megkívánt, sugallt, sejtetett, vagy nem. Megnyugtatásul: többször igen, mint nem. Mindazonáltal került egy-két kép a vetítővászonra, melynek a jelenlététől jómagam szívesen megkíméltem volna a nyájas hallgatóságot, s került olyan is, melynek ilyetén való alkalmazhatóságáról távolról sem vagyok meggyőződve. \"Szemünk pillás függönye fent\" - hangzik a Prológban: Csontváry, Derkovits, Mattis Teutsch, Bernáth Aurél és mások képeit szegezték elénkbe a szerkesztők a balladai homályba vont nagyteremben, hogy illusztrálják (vagy még inkább: vizuálisan megidézzék) Bartók muzsikájának színekbe boruló arcait, atmoszféráját, hangulatát. Ez az átmedializáltság hitem szerint nem ártott az operának, sőt, kifejezetten jót tett az est légkörének, hogy ihletett szín- és formakompozíciók kísérték a produkciót. Ám, hogy mit szóltak ehhez az akcióhoz a mindig árgus szemmel vizsgálódó, kérlelhetetlen Bartók-örökösök, arról nincsenek híreim.

Mindezen izgalmas \"képmutogatáson\" túl az est helyénvaló hangulatáról már a kompetens szólisták és a szépen teljesítő zenekar is gondoskodott. A Zeneakadémia zenekara, ha mintaszerűen kicsiszolt hangzásra nem is volt mindig képes, játékukat kifejezetten jónak, átéltnek, néha tetszetősnek éreztem. A Balázs-Bartók kamaradráma megfelelő érettséggel, jó tempóban haladt, az együttes bepróbáltan, szépen felrakott színekkel, dicsérni való összjátékkal és tisztán kivehető, formás szólóállásokkal dolgozott. A bartóki, Wagnerre és Debussy-re egyaránt hagyatkozó harmóniavilág és zenekarkezelés majd\' minden fontos mozzanata hallható volt az est során. Hallhattam, miért nevezték annak idején \"a magyar Pelléas és Mélisande-nak\" e ködös misztériumjátékot, s hallhattam, miért okozott sok zenekarnak korábban megoldhatatlan nehézséget a partitúra maradéktalan kibontása. Mert valóban nem könnyű feladat valamennyi taktus helyét, karakterét, színét megadni. Még vetítőgépezet segítségével sem.

Marton Éva Juditját jól ismerjük, a művésznő hangi alakításának szuggesztivitása, karakter-kidolgozásának pregnanciája és játékának - még hangversenyszerű előadásban is kidomborodó - érzékenysége és következetessége könnyedén feledteti velünk a súlyosbodó technikai problémákat, az egyre nehezebben kontrollált, ám még mindig tekintélyes hangot, vagy az elő-előkerülő intonációs nehézségeket. Intonációs gondokkal persze nemcsak Marton, de Palerdi is küzdött, ám míg előbbi Juditját így is mestermunkaként értékelem, a basszista megszólalásai már gyakran keltettek bennem visszatetsző benyomásokat. Palerdi a legritkább esetben képes (vagy hajlandó) a széles legatóra, ítéletem szerint feleslegesen tördeli elemeire a szólamot: ott vesz levegőt, ahol éppen jól esik, akár sor közepén is, s ezzel számomra igen zavaró módon darabolja fel az énekszövegét. Bár a hangi matéria megvan - az énekes öblös basszusa igen meggyőzően, jó erővel szól -, előadása sokszor a schönbergi \"Sprechgesang\" felé közelített az operai recitativo vagy a magyar műzenei parlando hagyománya helyett. Előadása nemcsak a legjobb Kékszakállú-éneklési hagyomány mögött maradt el, de partnere produkcióját sem tudta utolérni. Már-már azt hittem, Marton Éva végül lemondóan a régi férfiak közé ereszti a herceget. Hogy ez nem így lett, nem a Bartók-örökösök vétóján, hanem az est sikerén múlott.