Kényszerpályán (Parasztbecsület és Bajazzók)

2005. március 31. - Erkel Színház
MASCAGNI: Parasztbecsület
LEONCAVALLO: Bajazzók
Vez.: Kesselyák Gergely

Santuzza: Felber Gabriella
Lola: Megyesi Schwartz Lúcia
Turiddu: Csák József
Alfio: Sárkány Kázmér
Lucia: Tas Ildikó

Nedda: Herczenik Anna
Canio: Bándi János
Tonio: Gurbán János
Beppe: Szappanos Tibor
Silvio: Káldi Kiss András
I. pór: Bakó Antal
II. pór: Szűcs Árpád

Üldöznek a veristák. De soha ne legyen rosszabb dolgom.
Megint az történt, ami csak nagyon jó előadások után szokott: muszáj elmondanom, hogy mit láttam. Jelentem: fantasztikus előadásnak, valódi csodának lehettem részese.

A cím persze nem annyira az előrehaladott grafomániámra utal, mint inkább a hőseink által bejárt útra: Nedda és Turiddu, Canio és Santuzza mozognak kényszerpályán. És nem tévedésből párosítottam őket ilyenformán.

Nedda és Turiddu is egészen hétköznapi élethelyzetben találják magukat, amivel - egészen hétköznapi módon - nem tudnak mit kezdeni. Csak az történik velük, ami már őelőttük oly sokakkal megesett a világtörténelemben: ha megfeszülnek, sem tudják azt az embert szeretni, aki mellett józan ésszel döntenének, és helyettük - ez sem újdonság - nem feltétlenül az arra legérdemesebbet választják. Amúgy sem irigylésre méltó helyzetüket tovább súlyosbítja, hogy ennek tökéletesen tudatában vannak, mi több, azt is sejtik, hogy ez a kényszerpálya a vesztüket okozhatja, de letérni így sem tudnak róla. Haladnak tovább a végzetük felé.

A végzetet természetesen a két megbántott szerelmes teljesíti be. Őket az előző páros juttatja kényszerpályára, melynek végén mindketten halálát okozzák annak, akit szerettek. Az ő tragédiájuk, hogy olyan emberbe szeretnek bele, aki képtelen őket viszontszeretni, mégis: hiszik, remélik, hogy saját érzelmeik elegendőek lesznek mindkettejüknek, mintegy pótolni tudják a másik hiányzó szerelmét, de ez öncsalás, és az ilyet keserű felismerés követheti csupán.

Csák József továbbmegy a fent vázolt alapszituáció bemutatásánál. Turidduja szánja, sajnálja Santuzzát, aggódik érte, csak szeretni nem tudja. Ugyanakkor pontosan látja, hogy saját, Lola iránti szerelme éppoly hiábavaló és reménytelen, mint az, amelyet Santa érez iránta. Megsemmisítő felismerés ez: a darab egyik legdrámaibb pillanata, amikor - Lola távozása után - durván elzavarja Santuzzát, hátha valamiképp megkímélhetné attól, ami ezután következik, de tudjuk, ez lehetetlen.
Hasonlóan katartikus a Búcsú is, ehhez Tas Ildikó Luciája is hozzájárulhatott pár megrázó pillanattal.

Felber Gabriella Santuzzája nem sokat változott tavaly óta: vokálisan ragyogó, színészileg kiemelkedő. Szerelmes és féltékeny, mindent feláldoz kedveséért, de amikor látja, hogy ez is kevés, kétségbeesésében elárulja őt. Ebben a darabban a bosszúnak csak előidézője Santa, a végrehajtó a másik sértett, Alfio lesz.

Érdekes módon Alfio is Canióval mutat rokonságot, éppenséggel e történet folytatása is lehetne a Bajazzók, ha Nedda és Lola nem lennének ennyire különbözőek. Alfio abban a reményben vette feleségül Lolát, akiről tudta/tudnia kellett, hogy korábban Turiddu kedvese volt, hogy a lány hűséges felesége lesz, jóllehet, az ő házasságukat főként anyagi érdek motiválhatta.
Sárkány Kázmér afféle \"hidegvérű\" szicíliait formál, Santa közlése nem dührohamot vált ki belőle, inkább csalódottságot. És a csalódás belül fáj, nem jár együtt külsőségekkel. Így hitelesebb is: emberibb. Engem meggyőzött.

Nedda - Turidduval ellentétben - nem egy csalódás után remélt vigaszt egy új szerelemtől - ő Canio iránt sosem érzett mást, csak tiszteletet. Nagyon sokkal tartozik neki, tehát kötődik hozzá, és talán nem is csalná meg, ha nem toppanna be az életébe Silvio.
Herczenik Anna Neddája egy bájos kislány, ugyanakkor következetesen, a legelejétől jelen van alakításában a gyötrődés, a nyomasztó tudat, hogy az út, amelyen elindult, nem vezethet jó irányba. Próbálja elhessegetni ezt az érzést (épp így tesz Turiddu is a bordalában!), de kísérlete kudarcra van ítélve. A leleplezés után már - minden-mindegy-alapon - csak az lebeg a szeme előtt, hogy ne szolgáltassa ki Silviót Canio haragjának. A végső pillanatban mégis őt hívja: a férfit, akit szeretett, és aki szó nélkül végignézte, amint Canio leszúrja őt.

Ahogyan a Parasztbecsületben Santa árulása és Alfio keze nyomán teljesedett be Turiddu sorsa, úgy itt Tonio lesz az áruló, és Canio a végrehajtó. Talán legjobb szerepében Gurbán János ismét remekel: először (egy pillanatra) részvétet ébreszt Tonio iránt, majd a figura félelmetes oldalát mutatja meg, végül az árulással minden rokonszenvet kiöl a nézőből a testben és lélekben is torz alak iránt.

\"Il teatro e la vita non son la stessa cosa\" - a színház és az élet nem ugyanaz. Bándi János Caniója világosan ketté is választja a kettőt (vokálisan, hangszínben is), hogy egy drámai pillanatban a szerep és a valóság mégis összeérjen. \"A stanotte... E per sempre io sarò tua!\" - Nedda szavait követi a megdöbbentő erejű a csúcspont, amikor Canio megszűnik Pagliaccio lenni, onnantól már nincs színjáték. Hátborzongató belegondolni, hogy ez az ember a saját életét játssza a színpadon, miközben a kívülállók/nézők azt gondolják, ez is a komédia része. (Egy idő után persze már csak szeretnék azt gondolni.)
Az elején viszont fel meri vállalni a pojácát, mer nevetséges lenni: igen, ő, Canio - színész, és az a feladata, hogy szórakoztassa a publikumot. Közben Canio, a magánember szereti Neddát, és megbízik benne: hiszi, vagy hinni szeretné, magához tudja őt láncolni azzal, hogy mindent megad neki. Annyira szereti őt, hogy talán beérné Silvio megölésével, ha Nedda elárulná a nevét? Vagy akkorát csalódott, hogy nem tudna megbocsátani a feleségének? Bárhogy is, Nedda makacssága és önnön sértettsége kettős gyilkosságba hajszolja.
A végén számára is csak a megrendítő felismerés marad, mint sorstársának, Santuzzának: mindent elveszített. \"La commedia è finita.\"

Végezetül illene pár szót mondani a zenei és énekes teljesítményekről, hiszen a jól átgondolt és megvalósított szerepfelfogások a zenével és az énekhanggal együttesen hozták létre a csodát.
Felber Gabriella úgy énekel, ahogy játszik: aprólékosan kidolgozott hangok szólalnak meg tökéletes egységben a színpadi játékkal. Lehetne még ragozni, de minek? Telitalálat.
Csák József betegen is impulzív és meggyőző, de Sárkány Kázmér is nagyon rendben van.
Herczenik Anna éppen olyan természetesen énekel, mint ahogyan játszik; ha lennének is nehézségei a szereppel, nagyon jól titkolja.
Bándi János éppen a napokban fejleszti tökélyre a betegen történő éneklést, de nagyítóval sem igen lehetne belekötni a produkciójába. Egyszerűen briliáns volt.
Gurbán János nagyon jól énekel, és a többi szereplővel sincs komoly gond.

A zenei megvalósításért Kesselyák Gergely felelt; irányításával a zenekar is hathatósan járult hozzá az este sikeréhez. Nemkülönben az énekkar. Akár a Húsvéti kórust, akár a Bajazzók valamelyik kórusbetétjét emeljük ki, mindenképpen kiváló teljesítményről beszélhetünk.

Nem hiszem, hogy létezik nagyobb ajándék, mint hogy néhány ember összegyűlik a színpadon, és nemcsak van mondanivalójuk - el is tudják mondani nekünk. Művészek? Dehogy. Varázslók. Este héttől fél tizenegyig a legnagyobb hatalommal felruházva, amivel ember csak rendelkezhet. Közhely? Lehet. De nagyon igaz.

Hihetetlen élmény volt. Köszönjük.
Aki teheti, nézze meg, mert a hírek szerint a következő évadban e két remekművet is nélkülöznünk kell.