Kékszakállú a Zeneakadémián

2003. december 8. - Zeneakadémia
Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar
Hlavacsek Tihamér (zongora)
Szabóki Tünde, Kovács István (ének)
vez.: Héja Domonkos
Erkel: Hunyadi László - nyitány
Grieg: a-moll Zongoraverseny
Bartók: A Kékszakállú herceg vára

Már régóta készülök egy élő Kékszakállúra, úgyhogy először a műsoron akadt meg a szemem.
De a koncertnek másik apropója is volt. A Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar első CD-jéről nemrég számoltam be, gondoltam, most ellenőrizhetem, hogy színvonalas játékukban mennyi a spontán tudás, és mennyi a stúdiómunka.

A \"Hunyadi László nyitány\" kiváló program arra, hogy a zenekar nagyszabású, de mégsem nagyon nehéz, ritkán játszott, ugyanakkor hálás darabon mutathassa meg magát. Ha ez volt a szándék, akkor sikerült. A zenekar tagjainak hangszeres tudása élő előadásban is megbízható. A szólók szépek, és ami talán még fontosabb, magabiztosak voltak, és az összjáték is imponáló. A Danubia tényleg jó zenekar, ugyanakkor megszólalásuk magán hordozza az ifjúsági zenekarok szokásos stílusjegyeit. A \"sound\" még kiforratlan, kissé nyers, a zenekari hangzás csiszolható.
Héja Domonkos is fiatal karmester, némi túlmozgás mutatja, hogy a vágyott célokért még küzdenie kell, sem magát, sem együttesét nem meri elég nagyvonalúan kezelni.

Mindez nem jelent bírálatot, és nem szigorú kritika, különösen ha tudjuk, hogy milyen sokat ér az ilyen figyelmesen összeszedett produkció. Csak hát hadd ne a szomorúan gyakran hallható, fölényeskedő és slampos előadásokhoz viszonyítsuk őket.

A nyitány után hagyományosan versenymű, méghozzá a méltatlanul el nem feledett kategóriából. Lehet, hogy bennem van a hiba, de képtelen vagyok magyarázatot találni Grieg a-moll zongoraversenyének népszerűségére. Hlavacsek Tihamér nem tűnik rossz zongoristának, igaz, az általam hallott egyetlen versenymű előadása alapján kiugrónak sem. A harmadik tételt \"győzte\", bár itt már nem tűnt olyan fölényesnek technikailag, és billentése, hangszínei se tudták elterelni a figyelmemet arról, hogy milyen ötlettelen is ez az egész ópusz. Hlavacsek Tihamér éppen annyit nyújtott, hogy kénytelen legyek magamnak megígérni, hogy más műsorait is igyekszem majd meghallgatni. (Szégyellem bevallani műveletlenségemet, de a ráadásként játszott rövid prelüd? noktürn? hiába volt nagyon ismerős, nem \"ugrik be\".)

És hát a második félidő.
Mint mondtam, én ezért mentem el az egész koncertre. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a Danubiáék is ezért csinálták az egészet.
Pontosan egy nagyságrenddel volt összefogottabb, átéltebb, intenzívebb minden. A zenekar is feljavult (az amúgy se rossz első félidőhöz képest), de a relevációt, a csodát az énekesek szolgáltatták. Kovács István nagyon szép hang, mifelénk ritka, sötét színezetű, tartalmas orgánum. Hűvösségével, távolságtartásával hiteles Kékszakállú. Szabóki Tünde pedig minden szempontból tünemény. Az ő éneke tette lehetővé, hogy a koncertszerű előadásból végül nem hiányoltam a rendezést, a díszletet, a fénytechnikát. Juditjából ezek nélkül is izzott a dráma. Próbáltam felidézni, hogy kettejükhöz hasonló énekes teljesítmény után vajon meddig kellene visszalapoznom az emlékezetemben, de nem tudom. Nagyon sokáig.

A manapság gyakran használt elektromos orgona hangosításának kissé furcsa, akusztikát módosító hatása, az erősítő pauzákban jól hallható sziszegése kissé zavart. De meg lehetett feledkezni róla. Ennyi negatívum messze nem elég ahhoz, hogy a hétfő estére jó színvonalú, kellemes koncertként emlékezzem. A végére annál több, meghatározó élmény lett belőle.