Keep smiling! (Maazel és a Bécsiek)

2008. május 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bécsi Filharmonikusok
Nagy Róbert (gordonka)
Vez.: Lorin Maazel

BRAHMS: II. szimfónia
DOHNÁNYI: D-dúr koncertdarab gordonkára és zenekarra
KODÁLY: Galántai táncok

Lorin Maazel első ízben 1962-ben, 32 évesen vezényelte Európa és a világ egyik legnagyobb presztízsű zenekarát, a Bécsi Filharmonikusokat. Két évvel később rögzítette velük Csajkovszkij VI. szimfóniáját is, energiától duzzadó előadásban. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, Maazel világhírű dirigens lett, aki bejárta az egész világot, diszkográfiájában mintegy 300 felvétel szerepel – és úgy tűnik, bizony már egy kicsit túl komolyan veszi saját magát.

Legalábbis ennek az estének ez az egyik fő tapasztalata. A Bécsiek elképesztő minőségű játékra képesek, az egyes hangszercsoportok valószínűtlenül szépen, már-már túl szépen szólnak, a hangszeres szólók egyedülállóak (a fafúvósoké különösen). Maazel azonban sajnos (vagy szerencsére, kinek mi jön be) nem elégszik meg ennyivel. Szereti egy kissé elhúzni a dolgokat, önkényes, akár még hatásvadásznak is tűnő lassításokat belevinni a játékba (lásd a Brahms-szimfónia nyitótételének bevezetését). Az eredmény felemás: jól felépített pillanatok váltakoznak lapos és unalmas periódusokkal.

Brahms II. szimfóniájával kezdődött az este. A műsorszámok sorrendjének felcserélése nekünk, magyaroknak szólt, Bécsben a szimfóniával zárulnak a koncertek. A kezdés minden volt, csak frenetikus nem; az első tétel lassan, méltóságteljesen indult, talán túlságosan is. Nem épp örömzenélés volt, amit hallhattunk, Maazel a kelleténél jobban kontroll alatt tartotta a zenészeket. Mindez azonban csak néhány percig tűnt igazán problematikusnak, majd a tétel végén helyenként ihletetté vált a muzsikálás. Az ismétlések nem maradtak ki, és jobban is sikerültek a nyitórésznél. A szimfónia zárótétele helyenként élményszámba ment, végre a lendület és az intenzitás sem hiányzott a produkcióból.

Az este második részének sem lehet teljesen egyértelmű a megítélése. A Dohnányi-versenymű finoman szólva sem tartozik a zeneirodalom legnagyobb hatású darabjai közé, nem is nagyon lehet mit írni róla, hacsak azt nem, hogy a háromtételes, szünet nélkül előadandó opusz helyenként túlságosan hosszúnak tűnik. Van benne egy-két szép szakasz (leginkább a csellószóló emlékezetes nyitótémája, amely a mű végén is visszatér), néhány hangszerelési ötlet, ám semmi több. Ezen sajnos Nagy Róbert alapvetően korrekt de kevéssé inspirált csellójátéka sem tudott változtatni.

A Galántai táncok meglehetősen problémás mű, legalábbis ha külföldi zenekar adja elő Magyarországon. Nem elég a partitúrának, a zeneszerző intencióinak és a magyar közönségnek megfelelni, tartja még magát az a – hazai kritikusok körében igen népszerű – teória is, hogy Bartókot és Kodályt jól csak magyar együttes játszhat.
Élő cáfolat: Trevor Pinnock és a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen tavaly a Tavaszi Fesztiválon.
Bizonyíték: részben Maazel és a Bécsiek most.

Nyögvenyelősen indult az előadás, hasonlóan a Brahms-szimfóniához, hiába a precízen kimunkált hangszeres szólók, ha néha unalom telepszik a hangversenyteremre. Aztán a vége felé ismét magára talált Maazel, azt is hihetnénk, hogy ő a hatásos finálék és a csattanós befejezések érdekében strukturál, építget, lassítgat és formál. Ez is egy lehetséges olvasat, csak bizonyára nem mindenkinek tetszik.

Ráadásként Brahms két Magyar tánca zárja az estét. Komolyan mondom, már meg sem lepődöm a dolgon, minden külföldi együttes ezt játssza (hihetetlen, de igaz: itt már az amúgy meglehetősen morcos Maazel is felszabadultan mosolygott!). Az ítélet sommás: egy csodálatos zenekar egy nagy tudású, ám helyenként önmegvalósító dirigens béklyójában vergődve sem adhat mást, mint ami lényege.