Karácsonyi Show (Csajkovszkij: A diótörő – színjáték bábokkal)

2012. december 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Csajkovszkij: A diótörő – színjáték bábokkal

Km. Megyes Melinda, Mészáros Tamás, Bodnár Zoltán, Tisza Bea, Sallai Virág, Gazdag László, Szanitter Dávid, Ruszina Szabolcs, Mult István, Erdei Juli, Alexics Rita, Krausz Gábor, etc.
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
A Kolibri Színház társulata és stúdiós növendékei, valamint Gyerekkórus (karigazgató: Thész Gabriella)
Videó-látványtervek, animáció: Vicsek Viktor, Gergely Linda
Díszlet, jelmez, báb: Orosz Klaudia
Rendezte: Novák János
Vez.: Kocsis Zoltán

Azért nagyon jó dolog, hogy minden évben van egy december 23-a. Legalább a naptárunk kiszámítható. Van még, akiben, és amiben megbízhatunk.

A Nemzeti Filharmonikusok karácsonyi hangversenye talán a legmeghittebb esemény az évről évre, menetrend szerint visszatérő hangversenyek sorában. 2010-ben Nelson-mise (és persze a „Kiskarácsony”...), korábban a Missa Solemnis. Régebben még előfordult, hogy a feleségem berzenkedett a dátum miatt (akkor éppen rengeteg a munka, sütés-főzés, takarítás) és biztosan sokan gondolták hasonlóképp. De a legelső alkalom elég volt a teljes meggyőzéshez, mert elmondhatatlanul szép és hasznos, ha egy ilyen esemény éles határvonalat húz a napi teendők, a munka, és az utána következő ünnep közé.

De a Diótörőtől most én bizonytalanodtam el.

Nem az volt a fő gondom, hogy az ünnepi felkészüléshez mégiscsak valamiféle szakrális zenét tartanék illendőnek, de ezt a balettet egyben végighallgatni nekem általában nehezemre esik. Nagyon szellemes, szép és jó zene. Jó a hangszerelés. Szinte mindegyik részlet, mindegyik tánc a kedvencem, de csak külön és egyenként! Szünet nélkül, zsinórban már fárasztó. A csupa kis formarész nem áll össze egésszé, nincsenek csúcspontok, tulajdonképpen már nem is csupán fárasztó, valljuk be, legtöbbször egyenesen unalmas.

Ezen rendszerint nem segít a balett, sőt, szinte automatikusan hozza elő a legrégibb, kényelmetlen emlékeket, amiket gyerekként az Operaház széria-matinéin a nagymama társaságában átélhettünk. Azokra az előadásokra gondolok, melyeknek koncepciója összefoglalható abban, hogy „nem baj, ha rettenetesen hosszú, addig sincs a kölök láb alatt”...

De azért most igyekeztem rábeszélni magam, és végül három érv is elég meggyőzőnek bizonyult.

Először is: régebben, amikor az NFZ műsortervével már meg lehetett ismerkedni, az egyik szerződött és kiírt közreműködő a Rádió-gyermekkar volt. Tudjuk, mi történt időközben, és nem is biztos, hogy ez a legjobb fórum és alkalom arra, hogy tovább ragozzuk, de a gesztus nagyon is elgondolkodtató. A Nemzeti Filharmonikusok az együttműködés hosszú évei után továbbra is úgy gondolták, hogy jogilag akárhogy is van, művészi együttműködésre nem a Magyar Rádiót, és nem is a Gyermekkart, hanem annak karnagyát kérték fel, és a személyhez ragaszkodtak. A Diótörőben nincs nagy feladatuk, de ami van, azt szépen megoldotta a „Gyermekkar” nevű ad hoc társulás, és a hangverseny végén nagyon jó volt a meghajlók között újra látni Thész Gabriellát.

Másodszor: a névsorból és főleg a Kolibri Színház részvételéből tudhattuk, hogy akármi is lesz, klasszikusnak becézett alibi-balett biztosan nem.
És valóban!

Tánc tulajdonképpen van, meg pantomim, meg diavetítés. Talán néhol rajzfilm és diaporáma. Egyszerűen nem kategorizálható, maradjunk annyiban hogy „show”.
Az első percekben, látva az élő színpadon történtek egyidejű vetítését, kicsit aggódom. Ennek a trükknek egy-két következetes és okos felhasználásával már találkoztunk (pl. Szegeden a Veslefrikk), de a modern színpadokon kezd már-már sztereotipikussá lenni. Novák János elkerülte a csapdát, nála a vetítés csak olyan eszköz, mint az összes többi. Ráadásul az eszközök halmozása és keverése itt nem logikátlan kapkodás.
A Diótörőben az egész cselekmény egy álomkép, de alvás közben a hosszú és megszakítás nélkül végigmesélt történet csak lidércnyomásban (és néha, a már említett klasszikus balettekben) fordul elő.
Ez a rendezés viszont csapongó, itt-ott szürreális álomképet állít színpadra, és ezzel hirtelen fejéről a talpára áll az egész. Most nem egy (nyomasztó) mesét kísér a zene, hanem sziporkázó zenét illusztrál a látvány.

A harmadik érvemet hagytam a végére. Mitől vált érdekesebbé hirtelen a Nemzeti Filharmonikusok szokásos decemberi hangversenye?

Hosszú betegsége után először vezényelt hangversenyt Kocsis Zoltán. Távolléte alatt végiggondolhattuk, hogy mit jelent személye a Nemzeti Filharmonikusoknak, és persze általában a zenei életünknek. A zenekar és persze a karmester teljesítményéről most nincs sok értelme beszélni. Most a MűPa pódiuma alá süllyesztett árokban muzsikáltak – megnyugtatóan.

Más volt ez a december 23-i hangverseny, mint a korábbi években. Nem az ünnepekre való spirituális felkészülésről szólt, és a célközönség is más volt. Nagyon sok gyereket láttunk a nézőtéren, nem kis részük kifejezetten „apróság”. Meglepően jól viselték magukat, szemmel láthatóan lekötötték őket a történések. Azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret az előadást létrehozó művészek számára.