Kadosa Pál emlékkoncert

2003. szeptember 6.
Millenáris Teátrum
Kadosa Pál Centenáriumi Emlékkoncert

Eckhardt Violetta, Iván Tímea, Ágoston András (hegedű),
Csalog Gábor, Jandó Jenő, Darvas Ferenc (zongora),
Csákányi Eszter (ének, színművész)
Auer Vonósnégyes, Miraculum Gyermekkórus
Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván

Mindig furcsa érzés komolyzenei koncertre beülni a Millenáris Teátrumba. Amíg el nem kezdődik a hangverseny, kissé zavaró az ellentmondás, ami az ideiglenesnek tűnő, inkább sportcsarnokra, vagy cirkuszra emlékeztető sátorszerkezet és az öltönyös, estélyis közönség között feszül. Amint felcsendül a zene, már nincs semmi gond, mert a meglepően jó akusztika rögtön igazi koncertteremmé avatja a helyszínt.

Teltház, minden hely foglalt, még a széksorok közötti lépcsőkön is ülnek. Kadosa Pál születésének századik évfordulója előtt tiszteleg a koncert, márpedig ő tényleg emblematikus figurája volt a hazai zenetanításnak. Az esemény rangját jelzi az is, hogy itt ül a hátam mögött V. G., aki évtizedek óta minden jelentős koncerten jelen van. Ha egyszerre több ilyen van a fővárosban, akkor is...

Kadosa Pált nem véletlenül ismeri a zenei közélet kiemelkedő pedagógusként. Tanítványa volt Lehel György, Mihály András, a Kurtág-házaspár, Rados Ferenc vagy éppen Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Schiff András. A kompozíciói viszont alig ismertek, talán az egykori Iskolavízió szignálját, a Kopogóst játszotta minden kis zongorista nebuló. Kadosa ma este előadott művei ennél nagyobb népszerűséget érdemelnének.

A közönség feszült figyelmét az alapfokú tananyagként aposztrofált Négy duó két hegedűre alapozta meg, de akármi legyek, ha ezeket a gyönyörű másfél perceseket alapfokú hegedűtudással meg lehet szólaltatni.
A Csalog Gábor játszotta IV. zongoraszonáta - amennyire meg tudom ítélni - igen nehéz darab. Bartókos, ritmikájában és harmonizálásban drámai kompozíció.

Egészen különleges a Három haszid dal. A jiddis nyelvű dalok inkább deklamált \"song\"-ok. Telitalálat, hogy előadásukra nem operaénekest, hanem színésznőt kértek fel, Csákányi Eszter pedig fantasztikus volt. A zongorakíséret - a műsorfüzet szerint - feltűnően egyszerű, hogy ne nyomja el az énekest. Ennél azért én továbbmennék, a zongoraszólam ugyanis virtuózan egyszerű. Valóban nem nyomja el az énekest, de nem is hagyja magára. Magát az előadást is hitelesnek találtam, a műfaj kiváló ismerője, Darvas Ferenc játszott.

Egy ilyen szerzői koncert természetes velejárója, hogy az életműből a lehető legtöbb stílus és műfaj megszólal. A műsorfüzet alapján sokalltam is a \"sokszínűséget\", de véletlenül, vagy nagyon is tudatosan kiválónak bizonyult a műsorösszeállítás. Újabb hangot mutatott be a Partita hegedűre és zongorára deklamáló epikája. (És milyen tiszta volt Ágoston András szólója!)

A kecskeméti Miraculum Gyermekkórus a második félidőben is fellépett. Újabb szín, újabb műfaj a kicsit Bartókot, kicsit Kodályt idéző népdalfeldolgozás. Nem tudni, hogy Kadosa mennyire találta természetesnek, inspirálónak - vagy a kor megkövetelte tiszteletkörnek -, de ezen a területen is méltót alkotott. Minden gyermekkarnak bátran ajánlom. Kétszólamú egyszerűsége dacára igen nehéz énekelni való - de a Miraculum ezt is nagyon szépen csinálta.

A szokatlan hangszerelésű Versenymű vonósnégyesre és Kamarazenekarra mindenképpen a \"főművek\" közé tartozik. Amilyen szép és izgalmas a vonósnégyes és a fafúvósok concertáló felelgetése, végig csak csodálkoztam, hogy vajon miért nem terjedt el jobban ez a különleges, sok lehetőséget rejtő összeállítás.

A műsor végére maradt Concertino zongorára és kiszenekarra szellemes, érdekfeszítő és a szó legnemesebb értelmében szórakoztató kompozíció. A filmzenére emlékeztető utolsó tétel először banálisnak tűnik, de aztán a hallgató azonnal átlátja és átérzi a derűt, a humort. A szordinált trombita befejező hangjain többeknek kuncogniuk kellett. Megint egy olyan Kadosa opusz, amit jó lenne többször, sokkal többször hallani.

E koncert hatása alatt még kevésbé értem, hogy miért hallunk oly gyakran \"biztonságos\" repertoárdarabokat a hangversenyeken. A kiváló, mégis kevéssé ismert művek izgalma, a Fesztiválzenekar játékának minősége, a ragyogó szólisták, a feszülten figyelő és értő közönség, egy jó akusztikájú teremben...
Minden hangversenynek ilyennek kellene lennie.