Újra színpadon (A Don Pasquale a MÁO-ban)
2006. október 1.
Magyar Állami Operaház
DONIZETTI: Don Pasquale
Sólyom Nagy Sándor, Szappanos Tibor, Molnár Levente, Mitilineou Cleo, Megyesi Zoltán
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Pál Tamás
A Zene Világnapját az Operaház Gaetano Donizetti elsöprő vígoperájával, a Don Pasqualéval ünnepelte. A bel canto remekműve már több mint négy évtizede változatlan formában van jelen a fővárosi operaéletben, így a Ház vezetői is leporolják időnként. Jelen előadás egy teljesen új csapat második előadása volt.
A Pasqualéban négy remek főszerep várja az énekeseket. Az új betanulás egyik legérdekesebb momentuma, hogy közülük a címszereplő alakítója közel annyi idős, mint a másik három új beálló összesen. Másképp fogalmazva: Sólyom Nagy Sándor már réges rég az Operaház vezető énekese volt, mikor ők megszülettek. Ennek ellenére - vagy tán pont ezért - egy viszonylag összecsiszolt csapatot hallhattunk/láthattunk.
A produkció abszolút középpontja a kicsit hóbortos és nyakas öregúr, akit csak egy egész estés furfanggal lehet rávenni arra, hogy támogassa unokaöccse párválasztását. Nem tagadom, némi kétkedéssel ültem be az előadásra. Sólyom Nagy Sándor művészetét kerek három évtizede van szerencsém nyomon követni. Számtalan jobbnál jobb hősbariton-produkció után kevéssé hittem, hogy Pasquale buffo basszus szerepkörében sikert arat. Ebben erősítettek a művész korábbi vígoperai szerepei is. A szerelmi bájital ütődött őrmestere még rendben volt, hiszen a szokott hősi ágálással egyféle fanyar paródiát tudott bemutatni, de a Falstaff és a Gianni Schicchi címszerepeit véleményem szerint csak felemás módon oldotta meg. Ezen figurák mulatságos-tanulságos-filozofikus alkatát Sólyom Nagy tisztes zenei helytállás mellett meglehetősen álságos jópofasággal demonstrálta. (Persze, tegyük is mindjárt hozzá, hogy nem volt könnyű helyzetben, hiszen mindkét szerepben Melis György konzseniális alakítása után kellett volna valami újat felmutatni.) Szóval, úgy véltem, hogy Sólyom Nagy hősi alkatától helyből idegen a vígopera, mint műfaj.
A terjedelmes bevezető is sejtetni engedi, hogy a tegnapi előadás jelentősen árnyalta a képet. Sólyom Nagy Pasqualéja egyrészt a művész saját hangján szólalt meg. Ez dicséretes (bár ekkora hangon tán még sosem hallottam megszólaltatni Donizetti hősét), hiszen ez a szólam ilyen súlyosan előadva igen megterhelő, de ez láthatóan nem okozott nagy problémát. Másrészt az énekes igen komor figurát jelenített meg, ami - számomra meglepően - sok új vonás felfedezésének lehetőségét adta meg. Bizony, ez a Pasquale (a második felvonás közepétől) tényleg tragédiaként éli meg házasságát, s a tüzes Norina pofonja után számára egyszerűen összedől a világ. Összeroppanását Sólyom Nagy minden korábbi pályatársánál keserűbben mutatta be.
Nem volt hibátlan produkció, hiszen olykor a művész hangi alkatánál mélyebb a szólam, de ez mindössze a II. felvonás egy-két együttesében tűnt föl zavaróan. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy kiváló hangi diszpozícióban, átgondolt szerepformálással lépett közönség elé.
Norina szerepében a Kritikus annak idején Házy Erzsébettel debütált, s már azt is kisebbfajta csodának tartotta, hogy másfél évtizeddel később Zempléni Mária ugyanazt a színvonalat tudta számára produkálni. S most a tündöklően üde és elsöprően temperamentumos Mitilineou Cleo személye újabb zavart keltett. A fiatal szoprán minden korábbi szerepénél inkább bizonyította bő humorát és lehengerlő színpadi készségét. Az egyetlen az est - egyébként az átlagosnál magasabb színvonalon teljesítő - közreműködői közül, aki zeneileg szinte hibátlan teljesítményt nyújtott. Ha nagyon kötözködni akarnék, talán csak az egyébként üzembiztos csúcshangjait lehetne kicsit megcsipkedni. De nem akarok, illetve - látva a művésznő vérmérsékletét - nem is igazán merek.
A szerelmes ifjú kényes szerepében Szappanos Tibor meglehetősen ellenmondásos alakítást nyújtott. A hang maga szép, kiegyensúlyozott és lírai. Dallamformálása több, mint ígéretes. Ugyanakkor a II. felvonást nyitó áriája és a III. felvonásbeli szerenádjának záróhangjai jelzik a voce teherbíró képességének határait. Intelligensen igyekezett a készülő gikszereket levezetni, de a jelek figyelmeztetnek: óvatosan a súlyosabb szólamokkal.
Molnár Levente váratlan feltűnése a magyar operaéletben nem volt véletlen. Malatesta doktor szerepében meleg baritonján lopja a hallgatóság szívébe magát, jó színpadi érzékkel komédiázza végig a darabot, talán csak színészi eszköztárán lehetne kicsit bővíteni. S hogy még nem kész produkciót hallottunk, arra csak a nyitóduettben énekelt arietta (\"Mint földre szállott tünemény…\") szokatlan és felemás kadenciája utalt. Sok nagy produkciót várunk tőle!
Nem lehet kihagyni: az Operaház Énekkara (karig.: Szabó Sípos Máté) a cselédség nagyszerű karakterjelenetét hibátlanul, könnyedén, humorral oldotta meg. A zenekar az első felvonásban még a kottaképtől idegenül zajos volt, csak a darab közepétől sikerült egy igazi bel canto opera hangulatát árasztania. A másik veterán közreműködő Pál Tamás volt, aki lendületes tempókkal fogta össze az egész előadást.
Mindent egybevéve: soha rosszabbat!
