Jónás a halban - NFZ-koncert a Zeneakadémián

2004. január 25.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Fekete Attila, Busa Tamás, Rozsos István, Tóth János - ének
Vez.: Hamar Zsolt

BRAHMS: II. (D-dúr) szimfónia
PETROVICS EMIL: Jónás könyve

Komolyan ennyien leszünk?!? Ez a kérdés suhant át a fejeken valamivel fél nyolc után, amikor a zenekar bevonult a színpadra. Némi jóindulattal mondhatjuk, hogy félig telt meg a Zeneakadémia. Magyarázatot akkor sem találtam, a koncert után pedig végképp nem értem, hogy mi történhetett.

Mert ez egy jó koncert volt. Pedig nem úgy indult.

Első megdöbbenésünkből felocsúdva ért minket a bejelentés, miszerint az előzetes tervek ellenére a műsor a szimfóniával kezdődik, és az oratóriumot a szünet után hallhatjuk. Elnézést kértek a közönségtől, előzékenyen el is néztük. Nem mindegy a sorrend? - gondoltam ekkor még. A végére kiderült, hogy korántsem.

Aggodalmunk feleslegesnek bizonyult: a Brahms- szimfónia nem sínylette meg a műsortervben bekövetkezett váratlan fordulatot. Ebben bizonyára része volt Hamar Zsoltnak, aki nemcsak precízen és világos mozdulatokkal, hanem érzékenyen és látható átéléssel is vezényelt.

A vonósok minden tekintetben hozták a tőlük elvárható magas színvonalat: pontos játék, egységes hangzás jellemezte őket. Az első tétel legkiemelkedőbb produkciója egyértelműen a kürtszóló volt. Ugyanez nem mondható el a harsonákról és a trombitákról: túlságosan harsogtak, és szép hangzással sem kényeztették a nagyérdeműt. De a második tételtől kezdve ők is magukra találtak, és a zárótételben már az összes réz úgy szólt, ahogyan kell. A középső tételekből megint csak a kürtöt, illetve a klarinét-, és fuvola szólamot kell kiemelnünk.

A méltán megtapsolt produkció után lehetett először érezni, hogy bármily kellemes is Brahms zenéje, az este fő produkciója mégsem ez lesz. A kényszerű műsorcsere valójában a legjobb dolog volt, ami történhetett.

Petrovics Emil oratóriumát 1967-ben mutatták be. Ez az évszám sem kevésbé fontos a mű értelmezése szempontjából, mint a babitsi mű keletkezésének időpontja, az 1937-38-as évek. A Babits-mű üzenete egyértelmű: a próféta kötelessége, hogy beszéljen, mindaddig, amíg el nem hallgattatják, hiszen: \"vétkesek közt cinkos aki néma\". A Jónás könyvénél még konkrétabban utal a közelgő háborúra az 1939-es Jónás imája, melyet a zeneszerző is beillesztett a darab végére. Az 1967-es Jónás könyve a diktatúrából üzen, és éppúgy a kiállás, önmagunk vállalása mellett foglal állást, mint az 1938-as.
Anélkül, hogy részletes összevetést végeznénk, meg kell említenünk, hogy a zenei feldolgozás csak az irodalmi mű tragikus hangvételét veszi át, a Babits-műben fellelhető humor azonban nem fedezhető fel Petrovics Emil zenéjében.

Ez persze semmit nem von le a darab zenei értékéből. Nem is tudom, hogy a tengeri vihar fantasztikusan érzékletes ábrázolását, netán Jónás megszólalásainak remekbe szabott zenei kíséretét, vagy a katartikus élményt jelentő zárókórust emeljem-e ki a produkcióból.

A legelső percben megbántam, hogy Babits-kötet nélkül érkeztem, és gyanítom, ezzel nem csak én voltam így. Nem a kórus hibája, hogy sokszor hadarva kell énekelniük, és a harsogó zenekar mellett esélyünk sincs, hogy megértsük a szöveget. Ilyenkor azonban bátran lehetne szöveget adni a közönség kezébe.

A Nemzeti Énekkar ismét kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A szólamok tökéletes egységben szóltak, ezt különösen a halkabb részeknél lehetett jól érzékelni. Ilyenkor a szöveg is érthető volt. Produkciójukra a koronát a Jónás imája alatt hallható zárókórus tette fel.

Busa Tamás valóban úgy érezhette magát, mint a kormányos a tengeren hánykódó hajón, mert körülbelül annyi esélye is volt hallhatóvá tenni a hangját. Küzdelme, hogy felvegye a versenyt a harsogó trombitákkal - minden igyekezete ellenére - eleve kudarcra volt ítélve.

Eredeti megoldásnak tűnt, hogy az Úr hangját ketten énekeljék. Feltehetően az volt a szerzői elképzelés, hogy a két szólam hangerőben is kiegyenlítetten szól, így emelve ki az Úr alakját. Azonban Rozsos István és Tóth János előadásában ez ritkán valósult meg, a tenor hang többnyire elnyomta a partnerét.

Az est hőse (talán nem túlzás ezt a kifejezést használni) Fekete Attila volt, Jónás szerepében. Kitűnő formában énekelt, hangja betöltötte a termet. Nem meglepő, hogy Jónás imája lett produkciójának - és ezzel együtt az egész estének is - a fénypontja.

A utolsó hang elülte után - a szokásostól eltérően - senki nem sietett tapsolni a közönség soraiból. Legalább fél perces döbbent csend jelezte, hogy katartikus élményben volt részünk. Egyúttal igazolást nyert, hogy bár a műsorváltozást a véletlen idézte elő, másképp nem is lett volna szabad történnie.

Ezek után már nem lehetett volna mást eljátszani.