Jó hangverseny volt és kész... (Az NFZ és Gilbert Varga)

2011. május 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Boldoczki Gábor - trombita
Vez.: Gilbert Varga

LIGETI: Atmospheres
HUMMEL: Esz-dúr trombitaverseny
BARBER: Adagio
R. STRAUSS: Halál és megdicsőülés, op. 24

*

Sajátos programmal fejeződött be a Nemzeti Filharmonikusok 2010/11-es Ferencsik-bérletsorozata. Ez a bérlet - szemben a Klemperer nevét viselővel - általában a populárisabb műveket tartalmazza, benne Csajkovszkij Hatodikkal, Dvořák Újvilággal, Ravel Boleróval. Ezzel együtt, részben talán nevelési célzattal, sikerült néhány különlegességet is a fogások közé csempészni.

A szándék dicséretes, de nem veszélytelen. Számomra komoly vonzerő volt a Ligeti-mű (ha jól emlékszem, ezt koncerten még nem is hallottam), de az Atmospheres sokakat érzékelhetően feszélyezett - sajnos az előadókat is.

Gilbert Varga úgy általában nem tartozik a lehengerlően intenzív karmesterek közé. Jó muzsikus, de gyakran csak hagyja működni a dolgokat. Van, amikor ez a stratégia látványosan beválik, de az Atmospheres-t sokkal szenvedélyesebb, expresszívebb módon lehetne játszani, és ha lehetne, akkor bizony kellene is!
A zenekar nagyon jól szólt, mégis kénytelen voltam - legalábbis gondolatban - a fejemet csóválni. Ha ez a zene nem ragadja magával muzsikusokat, akkor hogyan tenné azt a közönséggel? Így viszont a darab előadása csupán egy újabb - kihagyott - lehetőség a huszadik század legnagyobb műveinek megszerettetésére.

A Hummel-mű egészen más eset. Ez sem volt olyan elszánt és elmélyült muzsikálás, mint amilyet a Ligeti-darabnál elvártunk volna, de itt erre nem is volt szükség. Ez a népszerű trombitaverseny az előadást elviszi a saját hátán, különösen egy ilyen szólistával. Boldoczki Gábor elképesztően lezser, a legvirtuózabb részletek eljátszása sem esik nehezére. Rendkívül, mondhatni fölényesen tiszta, miközben deklamál, artikulál, beszélget hangszerével. Tulajdonképpen csak azt sajnálom, hogy maga a mű nem adott lehetőséget holmi drámai hatások, katartikus feszültségek bemutatására, de amire a tehetséges fiatal művésznek egyáltalán módja volt, azt maximálisan ki is használta.

A második félidő Barber Adagiójával kezdődött. A népszerűségéhez képest nem játsszák túl gyakran, legalábbis mifelénk. Ezen nem bánkódom nagyon, mert ugyan szép, de némileg bágyadt és terjengős darab.
A mű karakterét ez az előadás sem változtatta meg, de azt azért nyomatékkal szóvá kell tennem, hogy ebben az esetben a karmestert - és különösen a zenekart - nem érheti semmi vád. A Nemzeti Filharmonikusok vonósai azon az összecsiszolt, érett és zamatos hangon szóltak, amiért tiszteljük és szeretjük őket.

Félek, hogy ha a hangverseny eddig tartott volna, akkor mesélnem róla - vagy akárcsak emlékeznem rá - sokkal nehezebb lenne. A mondandóm másból sem állna, mint az egyfelől-másfelőlből és mindazonáltalból...

Nem történt semmi egyéb, csak a végére a mű, a karmester és a zenekar is összhangba került. A Halál és megdicsőülés nem túl gyakori vendég koncertpódiumokon, épp csak annyira van jelen, hogy ne legyen sem ismeretlen, sem elcsépelt. Tudja a zenekar, tudja a karmester, és a közönségnek sem idegen. Nem kellett erőszakot tenni, mindenkinek elég volt saját magát adnia, és ez a felszabadultság-érzés hirtelen más dimenzióba repítette az estémet. Tisztán játszottak, mint korábban, pontosan, mint addig, de olyan zeneiséggel, ami aznap este új volt számomra.

Az közhely, hogy "minden jó, ha a vége jó", mégis, most elég sarkosan megtapasztalhattam, hogy a koncert végének szárnyalása új megvilágításba helyezte az egész estét. Már nem bántam az óvatos kezdést, a túl egyszerű vonószenekari adagiót, és így a kettő között megszólaló virtuóz trombitaverseny sem került légüres térbe.

Jó hangverseny volt és kész.