Jeney hetven

2013. október 25. 19.30

Zeneakadémia, Nagyterem

Jeney Zoltán 70 éves születésnapi hangversenye

Petrassi: Kyrie kórusra és vonósokra
J. S. Bach: Fürchte dich nicht (BWV 228)
Jeney Zoltán: Infinitívusz
Jeney Zoltán: Wohin? 2013 (revideált változat, ősbemutató)
Jeney Zoltán: Pavane
Jeney Zoltán: Halotti szertartás – 4. rész

Baráth Emőke (szoprán); Megyesi Zoltán (tenor); Bálint János (fuvola)
Amadinda Ütőegyüttes
MR Szimfonikusok, MR Énekkar (mb. karigazgató: Oláh Gábor)
Vezényel: Kocsis Zoltán, Kamp Salamon

Szinte napra pontosan 40 éve költöztem a fővárosba. Jól emlékszem a kellemes – és kellemetlen – megrázkódtatásokra, ami egy kamaszt akkortájt érhetett. A kisvárosi tanulóévekhez képest talán nem is a konzervatórium volt az igazán meghatározó újdonság, hanem a zeneakadémiai hangversenyek – másrészt pedig – és ez csak a teljesen kívülállónak hangzik furcsán –, a KISZ Rottenbiller utcai kultúrháza...

Az utóbbi helyszínen vasárnap délelőttönként voltak az Új Zenei Stúdió összejövetelei. A „hangverseny” nyilván nem lenne jó kifejezés, ahhoz túl gyakoriak voltak a közönség kérdései, beszólásai, és az előadások is inkább voltak kísérletek, mint kiérlelt, begyakorolt produkciók. Jeney Zoltán ebben az időben csupa hangjeggyé kódolt sorozatokat készített. Ezekkel kapcsolatban az volt a fő vita-kérdés, hogy erre a tevékenységre alkalmazható-e a „komponálás” kifejezés, illetve, egyáltalán, milyen szerep jut a zeneszerzőnek?

Ekkortájt keletkezett például a Szem mozgásai, és nekem rémlik egy Vonósnégyes is, amit a műjegyzékben nem találok, de a stílus eléggé jellemző az akkori Jeneyre. Valami régi szövegből transzkódolt hangjegyeket játszottak a vonósnégyes tagjai, a rájuk bízott dinamikával, vonásnemmel, ritmusban – és tempóban! A kottatartóra helyezett stopper tette lehetővé, hogy a mű azért nagyjából egyszerre fejeződjék be.

Mindezeket némi rémülettel és tisztelettel vegyes érdeklődéssel próbáltam követni és befogadni, de így utólag talán érthető és meg is bocsájtható, hogy Vidovszky „Autokoncert”-je után hirtelen felhorgadt önérzettel – és butasággal – egy időre távol tartottam magam a kortárs zenétől, mondván: Ha nincs szükség zeneszerzőre, és (az autokoncert alapján) nincs szükség már előadóra sem, akkor bizonyára a közönség is felesleges...

Sok mindent kellett azóta pótolnom, de hát közben eltelt néhány eléggé eseménydús évtized. Gyerekeink születtek és nőttek fel, generációk lakták be, majd használták el a Zeneakadémiát, mi pedig szépen megszoktuk a Művészetek Palotája nagytermét.

Most pedig meghatottan itt vagyunk újra, a nosztalgia elkerülhetetlen, mégis minden nagyon más. A Zeneakadémiát nagyrészt inkább restaurálták, mint újjáépítették, mégis szinte nulláról kell újra megszokni. Új és kicsit idegen az érintetlen tisztaság. Bizonyára ez is erősíti a nosztalgiát, mintha nem négy éve, hanem évtizedekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára...

Szeretném azt hinni, hogy ezt a negyven évet én sem töltöttem tétlenül, de valójában csak beláttam és megértettem, hogy a korszak kísérletei – konkrétan Jeney munkássága – mennyire fontosak voltak. Egy gondolkodó ember számára nem csak az a kihívás, és nem csak az az eredmény, ha megtalálja a helyes megoldást, hanem az is ha képes módszeresen cáfolni a helyteleneket. A hetvenes évek zeneszerzői okkal érezték kötelességüknek, hogy elvégezzék ezeket a kísérleteket, hogy ne csupán feldíszítsék a labirintus bejáratát, hanem módszeresen feltérképezzék az összes folyosót – járhatót és járhatatlant.

Jeney tudatos zeneszerző és mindközül talán ő volt a legmódszeresebb. A kitartó munkától azóta sem fél, és negyven év alatt nagyon messzire jutott. Azt hiszem, ez a zeneakadémiai hangverseny pontosan azért keltett nosztalgikus érzéseket bennem, mert nagyon elegáns módon nem az eltelt évtizedek munkáját, hanem eredményét tudta felmutatni. Azokat a műveket amelyekhez páratlan tapasztalatai Jeneyt elvezették.

Szigorúan szerkesztett, következetes művek ezek – és talán pontosan ezért nagyon szépek.
Békés, megnyugtató érzés tudni, hogy az eltelt idő nem volt hiábavaló.