Jenůfa, avagy első este az Operában

2004. október 9. - Magyar Állami Operaház
Janaček: Jenůfa

Öreg Buryjáné: Takács Tamara
Laca Klemen: Wendler Attila
Steva Buryja: Kiss B. Atilla
Sekrestyésné: Marton Éva
Jenůfa: Bátori Éva
Öreg molnárlegény: Gurbán János
Bíró: Kenesey Gábor
Bíróné: Tas Ildikó
Karolka: Simon Krisztina
Szomszédasszony: Várhelyi Éva
Barena: Pánti Anna
Jano: Váradi Zita
Vez.: Kovács János
Rendezte: Vidnyánszky Attila

Hosszas gondolkodás után választottam ki ezt a darabot, hogy ennek előadása legyen kedves barátnőm első operai élménye. Meghatározó az első találkozás az épülettel, a műfajjal - eldöntheti a kapcsolatuk további sorsát. Lehet, hogy életre szóló szerelem lesz belőle, de előfordulhat, hogy többé a környékére sem megy az épületnek. A tét tehát nem kicsi, részemről el is követtem mindent, hogy tökéletes este legyen. A többi (a lényeg) már a színpadon dőlt el, a fellépőkön múlott.

Nem véletlen talán, hogy éppen ez a bemutató nyerte el leginkább a Momus olvasóinak tetszését és díját. Ahogyan az sem, hogy a mai résztvevők közül kettőt is jelöltünk az év személye kategóriában. És ha a mai este után megkérdeznek, megint csak ezt a két nevet említhetem az első sorban: Bátori Éváét és Kovács Jánosét.

A karmesterét, akit ugyan nem láttam, de jelenlétét egész este éreztem. Janaček - egyébként is fantasztikus és megrázó - zenéje remekül, a színpadon zajló drámával egységben szólt az árokból.

Bátori Éva nyilván kitűnően énekelte-énekelné az olasz hősnőket, de mintha ezeket a szerepeket: Lizát, Jenůfát és a hamarosan következő Katyerina Izmajlovát direkt neki írták volna. Az elsőrangú szerepformálás mellett az egyenletesen kiváló vokális teljesítmény is elsősorban őt jellemezte ezen az estén. Ahogyan az első felvonás ijedt kislány-figurájától a gyermekét elvesztő anyán keresztül az érett, felnőtt nőig juttatja el Jenůfáját - kiváló színésznőt (és a háttérben remek rendezőt) sejtet.

Kisebb szerepben nyújt élményt Kiss B. Atilla Stevája. Mind vokálisan, mind alakításában meggyőző, és március óta talán még kidolgozottabb a figura. Bár, ez minden szereplőre jellemző, az előadás beérett a bemutató óta.

Hasonló jókat írhatnék Wendler Attiláról, aki a tőle megszokott lelkesedéssel, átéléssel játszik a színpadon, és - szintén - a tőle megszokott vokális hiányosságokkal énekel. Magas hangjai még mindig nincsenek, de ez itt nem is lenne olyan feltűnő vagy zavaró, ha nem két tenor szerepelne a darabban és egyszerre a színpadon.

Ambivalens érzéseim vannak Marton Évával kapcsolatban. Egyrészt el kell ismerni, hogy első belépésétől kezdve jelen van a színpadon, alakja tekintélyt parancsoló, félelmetes az első felvonásban - amilyennek lennie kell. Aztán döbbenetes drámai erővel formálja a vívódó Sekrestyésnét, és hasonlóan hatásos az utolsó felvonás gyötrődő, majd a bűnét megbánó asszony-alakítása. Másrészt a voce éles és kemény, a magasságok kellemetlenül vibrálnak. Az éles hangszín – ha akarjuk – passzolhat a figura keménységéhez, a vokális problémákon pedig felülemelkedhetünk, ha az alakítás egészét nézzük, és így mindenképpen nyereség a produkció számára.

Talán a legnehezebb kiosztani az öreg Buryjáné szerepét. A szerep kicsi ahhoz, hogy pályája csúcsán járó énekessel énekeltessék, azonban (déd)nagymamakorú énekesnők nehezen küzdenének meg a szólammal. Átmeneti (kényszer)megoldás Takács Tamara szerepeltetése, akit nem tudnak eléggé sminkelni ahhoz, hogy elhiggyük: ő lenne a Sekrestyésné anyja, viszont vokálisan már régen túl van fénykorán.

A kisebb szerepekben nem tapasztalunk nagy hiányosságokat, közülük kiemelhetjük még Gurbán János, Kenesey Gábor és Várhelyi Éva alakítását.

A rendezőről, Vidnyánszky Attiláról mindig elmondják, hogy általában prózai darabokat rendez, első (és szerencsére nem utolsó) operarendezése volt a Jenůfa. Ha a rendezésre koncentrálunk, feltűnik, hogy milyen kevés eszközt, kelléket, díszletet használ a rendező, helyette olyasmit ad színészei (szándékosan használom ezt a szót) kezébe, ami sokkal többet ér, mint egy bonyolult, nagyszabású díszlet a színpadon. Az énekesnek máskor rémálma lehet egy gyakorlatilag üres színpadon állni és énekelni, vagy még rosszabb: állni és nem énekelni, „csak” jelen lenni. A szereplők mozgatása ügyes és természetes, nem kényszeredett, még akkor sem, amikor már nagyon sokan vannak a színen. Sőt, a jelenet hangulatát is megragadva, az egyik legsikerültebb kép éppen a sokszereplős első felvonás végi mulatozás a kórussal, Jenůfával, Stevával. A szólisták aprólékosan kidolgozott alakításain pedig látszik, hogy értik és érzik a figurákat, így már egyedül lehet hagyni őket a színpadon.

És még valami: szokatlan, hogy az első felvonás után nem jönnek ki az énekesek meghajolni. De sokkal furcsább lenne, ha megtennék. Nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem nehezemre esett volna tapsolni abban a drámai és feszült pillanatban, amely a felvonást zárja.

Nagy élmény volt tehát az új évad első Jenůfa-előadása. Végre telt házat láthattunk, olyat, amilyet ez a produkció megérdemel.

És hogyan vélekedett a barátnőm? Imádta.
Nyertünk egy embert a műfajnak, és ez nem kevés.