Jazz vonósnégyessel (A Snétberger Trió és a Nádor Quartett)

2010. október 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Snétberger Trió
Nádor Quartett

Egy vallomással kezdeném: nem értek a jazzhez, csak úgy szeretem hallgatni. Elvarázsol, egy különös világba visz, aminek nem ismerem a belső titkait, mégis otthonos érzés, olyasmi, amihez ragaszkodik az ember. Nem is akartam én írni erről a koncertről.
De Snétberger Ferencről muszáj írni, hogy minél többen tudják: el kell menni a koncertjére, és meg kell őt ismerni. Mert az élet jobb lesz tőle.

Egyszerű és szimpatikus muzsikus, akinek a vérében bugyog a gitárzene, úgy tűnik, elválaszthatatlanok ők ketten. Snétberger nem egyszerűen csak gitározik, sokkal inkább mesél. Hosszú, szomorú történetekről, vagy éppen vidám játékokról, rohanó folyókról, ki tudja, miről még, csak mesél nekünk és magának is persze, és muszáj figyelni rá. Nem igazán tudom, miért, de muszáj.

És mosolyog állandóan, a szívéből, őszintén, örül a hangoknak, a partnereknek, mindennek, ami a színpadon körülveszi, és nincs mit tenni, mi is vele örülünk. Mert a színpadról feltartóztathatatlanul csorog le az öröm, és beborít mindent, ami az útjába akad. Ilyen ember ez a Snétberger Ferenc.

Pedig biztos nem kényeztette őt az élet. Lehetett neki baja elég, mire ilyen híres zenész lett. De az a szép, hogy nem látszik rajta, milyen híres. Lehetne akár szobafestő, vagy földrajztanár, vagy mozdonyvezető, bármelyiket elhinném róla. Csak hát aztán megszólal, elmosolyodik, megpengeti a húrokat, és az ember mindjárt tudja, varázslóval van dolga. És persze elképesztően tud gitározni. És elképesztően tud partnereket választani magának.

Itt van például Paolo Vinaccia, aki gyakorlatilag minden testrészével tud dobolni, és úgy tűnik, mintha nem kettő, de legalább hat keze lenne. Elképzelhetetlen változatossággal játszik, ezerféle hangon, hihetetlen lazasággal. És ott a bőgős is, Barcza Horváth József, aki szintén gyönyörűen simul a csapatba. És azt hiszem, ez az, ami feledhetetlenné teszi a produkciót: a harmonikus összjáték, az egymással törődés, az egymásnak örülés. Persze kell a technika, tudom én, a hangszer abszolút birtoklása. De a csoda mégsem abban rejlik.

Aztán fura dolog is történik ezen az estén. Megjelenik a színpadon egy vonósnégyes... Hát mi az ördögnek, mondom magamban, kell a csudának ide egy vonósnégyes. Aztán kiderül, hogy igen, kell. Mert Snétberger Ferenc azt is kitalálja, hogyan legyen jó a jazzhez a Nádor Quartett. És tényleg jó, bár az első szám engem még nem nyert meg igazán, eszembe juttatták a komolyzenészek néhány rossz szokását, de aztán elmúlt a pánik, és attól kezdve elhittem nekik mindent.

A közönség hálás volt és nagyon lelkes, ráadás nélkül nem engedtük el a művészeket. Egy gyönyörű gitárszóló után még az is kiderült, mi mindent ki lehet hozni a Kis kece lányom-ból.
A koncertről felvétel készült, Snétberger Ferenc elmondása szerint lemez lesz belőle. Már alig várom, hogy halljam...