Játék és muzsika Juan Diegóval? – J.D. Flórez zenekari áriaestje az Operaházban

2015. június 2.
Magyar Állami Operaház

Juan Diego Flórez
Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Christopher Franklin

Bejött a karmester, nyurga, mosolygós, s mint utóbb kiderült, jó idegzetű fiatalember, bizonyos Christopher Franklin és korrekt mozdulatokkal elvezényelte az első számot, Adam A torreádor c. operája lendületes nyitányát, majd meghajolt. Körülbelül eddig a terveknek megfelelően haladt az este, de innentől kezdve minden borult.

A nyitány után ugyanis Ókovács Főigazgató Úr érkezett, aki igyekezett megnyugtatni az Őt riadt tekintettel fürkészőket, hogy nincs semmi baj, majd kis értekezést tartott a frissiben lezajlott Faust Fesztiválról, melyről már eddig is írtunk, (sőt, még fogunk). Mondandójának végén a Fesztivál záróeseményének nevezte az aznapi koncertet, Juan Diego Flórez francia áriákból álló estjét, aki megfázása miatt itt-ott változtatott a programon, majd szerencsésen átadta helyét az ünnepelt világsztárnak. Akkor még csak apró kisiklásnak tűnt váratlan (és nem igazán indokoltnak tűnő) főigazgatói intermezzo, de a java még csak ezután következett.

Flórez látható idegességgel érkezett, s ez a feszültség a Lammermoori Lucia tenoráriájának hosszadalmas bevezetője alatt sem enyhült. Ha az ária előadását röviden kéne minősíteni, az a ’korrekt, de nem kiemelkedő’ lenne, s nagyon is érthetővé vált a művész idegessége. Olvasgatva a jeles énekes naptárában, látható, hogy a világ első számú Rossini/Donizetti-tenorja az utóbbi időben tágítgatja a szerepkörét. Ennek része lehet Edgardo drámai szerepe. Igen ám, de egy másik Donizetti-hős, mondjuk Tonió szólamához képest (melyben Flórez kétségkívül világelső), a feladat virtuozitása helyébe a drámaiság lépett, ami viszont Juan Diegónak kevésbé erőssége. Edgardo búcsúáriája szinte egyetlen hatalmas dallamív. Nem fantasztikus koloratúrfutamok könnyed gyűjteménye, hanem szembesülés az élet értelmetlenségével. És ez Flóreznek nem jön egyszerűen, sőt, majdnem sehogy se jön.

A „Tombe degli ani miei” kapcsán ráadásul nem sokkal a kezdés után a hallgató azzal a kegyetlen ténnyel is tudatosulhatott, hogy Flórez hangszíne egyáltalán nem ideális az ilyen típusú szólamhoz. Maga a voce felhangban szegényes, amitől persze könnyedebben, fürgébben mozog, de a lassú, méltóságteljes dallamíveket nem tudja kellő feszültséggel, drámaisággal kitölteni. (Ezt az énekes érzi is, ezért gyorsan lehajtja a lassabb szakaszokat.) Hiába a kétségkívül meglévő üzembiztonság, ha nem érezzük az elbukott hős kétségbeesését.

Csak apró kötözködés, hogy a Lammermoori Lucia-részlet olaszul hangzott el egy „francia esten”, s megjegyzendő az is, hogy a jegyszedők által osztogatott papíron ez a műsorszám nem is szerepelt (viszont az Operaház honlapján már igen). Ennek a kötözködésnek csak a későbbiek fényében van jelentősége.

Ugyanis amikor tenoristánk a Carmen-nyitányt követően visszajött, odasúgott valamit a karmesternek és a várt Faust-cavatina helyett A trójaiak egy könnyedebb áriája következett Berlioztól, ami a második félidőben jött volna. (Valami kezdett felsejleni Ókovács Szilveszter expozéjából.) A következő énekes szám pedig a Nemorino-románc lett, ami sehol sem szerepelt. Mint ahogy a Jerusalem amúgy pompás tenoráriája sem, de az legalább franciául szólt. Viszont a tenorista kezdeti idegessége szerencsésen elmúlt.

A szerelmi bájital egyébként olyannyira készületlenül érte még a karmestert is, hogy be kellett rohannia a kottáért, Flórez addig szóval tartotta a nagyérdeműt. („Hogy ezek a karmesterek miért használnak kottát?”) Teljesen egyértelművé vált, hogy a Lucia-részlet kissé necces előadása miatt az énekes sztár sebtiben átírta az est programját, s az áriaest átment némi „Ki nyer má”-ba, bár díjakat nem osztottak, mert elég könnyű volt.

A szünetben fölidéztem néhai operarajongó ismerősömet, akinek még volt szerencséje a Városi Színházban néhai Fjodor Saljapinhoz is. Ő mesélte, hogy az orosz óriás zongorakísérője egy bőröndnyi kottával érkezett. Minden elhangzott műsorszám után Saljapin előhalászott zsebéből egy papírost (melynek másolatát a közönség is megkapta), no meg egy lornyont és némi tipródás után bemondta a következő mű sorszámát. Majdnem így jártunk mi is.

A szünetben vélhetően a dirigens fixálhatta a későbbi programot, mert nem kellett többet látványosan kirohannia kottáért. A tervezett műsorból tehát kimaradt a Lakmé és A kegyencnő gyönyörűséges (ám rém nehéz) tenoráriája, valamint a két Werther-ária egyike, maradt a Rómeó és Júliából a híres „L’amour!…”, a nem kevésbé ismert Ossián-ének, valamint A szép Heléna slágere („Au mont Ida”). A kimaradt számok helyett jött az „Az asszony ingatag” a Flórez-rajongók őszinte örömére. Némi gonoszkodással ez utóbbi azért volt igazán jó, mert van benne tán két egész ütem, amiben meghallgathattuk, mi az, amiben igazán jó tenorcsillagunk. Igen, az a káprázatos futam a záróhang előtt.

Flóreznek sikerült minden idők legnépszerűbb tenorária összeállítással fellépni Budapesten. A „rendes program” utolsó műsorszámát (A szép Heléna-részlet) hosszú-hosszú tapsorkán követte, majd egy kottaállvány kíséretében visszajött tenoristánk és végre ráadásként meghallgathattuk a Faust Fesztivál záró-koncertségnek értelmet adó cavatinát is – kottából. No comment!

Mindent egybevetve, hallottunk egy közönségkedvencekre felépített slágerműsort, szép, kellemes és viszonylag üzembiztos előadásban. Az igazi probléma az, amit az estét kezdő Lammermoori-részlet kapcsán már kifejtettem. Ez a műsor nem Juan Diego Flórez valódi repertoárja, mily beszédesen árulkodott az a huncut kottatartó. Előadásából hiányzott a tömény szenvedélyekre, a hatalmas dallamívekre épülő feszültség és a dinamikai szélsőség, ami ezeket a slágereket igazán felhevíti. Persze így is elért egy bizonyos szintet, hiszen Flórez technikai értelemben nagyon is jó énekes. Olyan jellemző volt a végül kétszer is előadott „Una furtiva lagrima”, ahol a második strófához a karmester – nagyon jól előkészítve – valami elképesztő mértékben visszavette a zenekart, míg az énekes az egész este uralkodó mezzofortéból csak mezzopianoba ment át egyetlen frázis erejéig.

Ha „minden idők leg-leg” Nemorinóit/Werthereit/Edgardóit/Rómeóit/stb. fölsorolnánk, Flórez jó, ha az első harmincba bekerülne. Talán, mert még ebben is bizonytalan vagyok. És udvarias is, ezért nem mondok neveket. Tónióként/Almavivaként/Ramiróként/Ory grófjaként/ stb. viszont garantáltan benne van az első háromban. Mecsoda különbség, ahogy a művelt pesti mondja.

fotó:© Nagy Attila